Deák Ferenc halála és temetése

Táncsics Mihály lánya, Eszter és utóbbi férje, Csorba Géza közös naplójának 1876. január 28-án kelt bejegyzései között az alábbi sorok olvashatóak: „Este elmentem Pappékhoz. Papp egyebek közt elbeszélte, hogy olyasforma híreket hallott, hogy Deák Ferenc meghalt. Megütődtünk. Itthon is elmondám: akartuk ugyan hinni, de mégis igen nyugtalanok lettünk.” A nyugtalanság sajnos jogosnak bizonyult, így Csorba Géza ekképp zárta aznapi naplójegyzeteit: „Bebizonyult, hogy ma éjjel ¾ 11-kor meghalt Deák Ferenc!!”


Deák Ferenc. Kép forrása: Wikipedia

Bár Deák a halálát megelőző időszakban már hosszabb ideje betegeskedett és köztudott volt, hogy állapota nem ad okot túlzott reményekre, halálhíre mégis döbbenetet keltett szerte az országban, különösen pedig halála helyszínén, Budapesten. A szomorú szenzáció jelentőségét jelzi, hogy a korabeli tömegkommunikáció mai szemmel nézve rendkívül lassú volta ellenére, híre viharos sebességgel terjedt el. Adjuk át a szót ismét Csorba Gézának, aki január 29-én, vagyis Deák halála másnapján is szorgalmasan rótta betűit naplója oldalaira. A nagy halottra használt különféle jelzői tökéletesen mutatják, hogy miként tekintett Deákra a nemzet:

„Reggel, amint a belvárosi Járásbírósághoz … bementem, már gyászzászlók lobogtak a ködös, hideg légben, fájdalmasan jelentve, hogy a Magyarok Mózese, nagy prófétája, a haza bölcse, Európa nagy státusférfia, a haza atyja, a kedves „öregúr”, a nagy Deák Ferenc meghalt. Ez a rémhír gyorsan futotta be a fővárost: mindenki megtudta ezt rögtön: mindenki megdöbbent, mindenki zsibbadni érzé ereit s gondolkozni se mert, csak ámult. Tehát csakugyan meghalt: csakugyan nincs többé Deák Ferenc — ezt kérdezte önmagától mindenki, mikor magához kezde térni.”

Maradva a fentebb is idézett naplónál, újabb egy nap elteltével egy női kéz, Táncsics Eszteré folytatta az írást. A Táncsics-családnak Deák személyes ismerőse is volt, így ők nem csupán a nagy államférfit, de személyes ismerősüket is siratták. Táncsics Eszter megörökített gondolatai erre is utalnak:

„Szegény Deák bácsi! Nincs többé: nemcsak a kitünő politikust, a páratlan államférfiút, a hű és igaz hazafit, az aranytiszta jellemű embert, az igazságos és részrehajlatlan, megvesztegethetetlen férfiút, a szorgalmas és fáradhatatlan képviselőt, a haza bölcsét, a trón és nemzet közötti összetartó kapcsot, a haza legelső emberét sajnálom benne: hanem mint barátot, mint olyant, aki egy igen-igen becses emlékkel ajándékozott meg!”

Deák halálhírénél a korabeli Budapesten talán csak látványos és méltó temetése okozott nagyobb szenzációt. Gyáni Gábor Egy budapesti polgárcsalád 470 napja című, a Budapesti Negyedben megjelent tanulmányában, melyben épp Táncsics Eszter és Csorba Géza naplójával foglalkozik, az alábbiakat állapította meg:

„A nyilvánosságot vonzó „események” további csoportját képezik a sűrű dísztemetések. A kora újkori barokk temetési ceremóniák éledtek újjá a kiegyezés utáni években és évtizedekben. A mártírhalált halt első miniszterelnök, Batthyány újratemetése volt a sorban az első, Deák Ferenc 1876-ban bekövetkezett halála adott módot másodikként egy efféle ünnepi rituálé budapesti megrendezésére. A farsangi idény elején sorra került dísztemetés, mint Lakner Judit érzékletesen kommentálja a történteket, „kárpótolta a közönséget a kimaradó farsangi mulatságokért, az elmaradt színházi előadásokért, az elhalasztott bölcsészbálért, korcsolyabálért, az izraelita nőegylet jótékonysági báljáért, a vasúti és gőzhajózási klub báljáért. A Borsszem Jankón sem lehetett nevetni, iskolába, boltba, hivatalokba, bíróságra nem lehetett menni — ott volt viszont a temetés.”


Archiv felvétel Deák Ferenc mauzóleumáról. Kép forrása: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára

Deák temetésére február 3-án került sor, tehát alig egy héttel halála után. A temetés körülményeivel kapcsolatosan a szó legyen ismét Csorba Géza és Táncsics Eszter naplójáé:

„Már a Kerepesi úton csak úgy sürgött-forgott a sok — legkivált fekete ruhás — közönség. Ki-ki igyekezett magának alkalmas és biztos helyet szerezni. Beszélték, hogy egy-egy ablakért 30-40 ftot fizettek.”

Vagyis a nagy hideg dacára óriási tömeg volt kíváncsi Deák utolsó útjára. A temetési menet vonalán mindenhol katonaság állt sorfalat, így biztosítva, hogy a tömeg ne zavarhassa meg a gyászmenetet. A gyászszertartás az Akadémia előtti, azaz a mai Roosevelt téren vette kezdetét, a misét maga az esztergomi hercegprímás, Simor János celebrálta. A magyarok népszerű királynéja, Erzsébet a mai Belügyminisztérium helyén álló Coburg-palota erkélyéről figyelte az eseményeket. Amikor a menet megindult a temető irányába, az élén egy fehér ló által vont halottaskocsi haladt, rajta koszorúk tömkelegével. A koporsót vivő halottaskocsin ellenben csak négy koszúrút helyeztek el, köztük a fővárosét is. Deák Ferencet — kis túlzással — csakugyan az egész nemzet elkísérte végső nyughelyére.


Zichy Mihály: Erzsébet királyné Deák Ferenc ravatalánál. Kép forrása: Wikipedia

Írásunkat idézettel kezdtük, azzal is fejezzük be. Láthattuk, hogy Táncsics Eszter szemében az országos esemény személyes kötődésű esemény is volt. Ugyanilyen — bár egészen más jellegű — személyes emlékké nemesült Deák temetése a vidám kávéházi költőnél, Heltai Jenőnél:

„Az első temetés, amelyet láttam, Deák Ferenc temetése volt. Öt-hatéves kisfiú voltam még; ki Deák — később tudtam csak meg. Akkor annyit hallottam csak róla, hogy a haza bölcse, nagy ember, akinek az elmúlása mindnyájunk számára szerencsétlenség, nemzeti gyász. A temetés külsőségeiből emlékezetemben csak az utca gázlámpái maradtak meg. Fényes nappal égtek ezek a gázlámpák, gyászfátyol lengett rajtuk. Ma is látom őket. És a tömeget. A rettenetes tömeget, amelybe beékelődve szorongtam nálam kisebb testvéreimmel, valahol hátul, messze a komor gyászpompa látványosságától. Kegyetlen felnőttek tolakodtak elénk, mind hátrább nyomva minket, kis gyerekeket. Így sodródtam végül a legutolsó sorba, ahol már csak a rendőrlovak patkóinak a csattogása meg a halottas kocsi kerekeinek a csikorgása hallatszott az ájtatos csöndben. Hiába néztem magam elé, hiába ágaskodtam föl, hogy lássak is valami keveset a méltóságos gyászmenetből, lábszárakat, nadrágokat és szoknyákat láttam csak, óriási nadrágokat és terebélyes szoknyákat, amelyek mint valami meglódult, hullámzó, sötét függöny takarták el szemem elől a világot.”

Katona Csaba

 

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket