„Párizs gyomra” a középkortól napjainkig

Párizs gyomrának a francia főváros Vásárcsarnokát nevezik Émile Zola 1873-ban megjelent Le Ventre de Paris (Párizs gyomra) című regénye nyomán. A párizsi Vásárcsarnok története egészen 1135-ig nyúlik vissza, amikor is VI. Lajos, ragadványnevén Kövér Lajos elhatározta, hogy a városon kívül egy lecsapolt mocsaras területen piacot létesít. A későbbiek során, 1183-ban Fülöp Ágost, majd 1269-ben Szent Lajos facsarnokokat építtetett. A pestis és a százéves háború, a közutak veszélyezettsége folytán a kereskedelem hanyatlásnak indult. 1368-ban V. Károly aggódását fejezte ki amiatt, hogy „Párizs jó városa” nem jut elegendő élelmiszerhez, és elrendelte a kereskedők terheinek csökkentését. Ugyanakkor Párizs elöljárója kötelezővé tette a vásárcsarnokok nyitvatartását minden pénteken és szombaton. A 15. században újabb veszély fenyegette a piacokat. Rablóbandák fosztogatták a vidéket, egészen Párizs külvárosáig elmerészkedtek, és „megszabadították” a kereskedőket áruiktól. 1497. május 3-i ediktumában VIII. Károly ismét kötelezővé tette a vásárcsarnokok és piacok nyitvatartását, az elárusítóhelyek karbantartását azzal a fenyegetéssel, hogy amennyiben a kereskedők mindezt elmulasztják, elvesztik minden jogukat a terület felett. Mindez pusztába kiáltott szó maradt, és Párizs ellátása továbbra is veszélyben volt. A 16. század elején „a király piaca” lepusztult épületekből állt, ahol egymás mellett sorakoztak a még működő és a bezárt csarnokok. I. Ferenc 1543. szeptember 20-án elrendelte „a vásárcsarnokok megreformálását”, amely során a Fülöp Ágost által emeltetett falban széles átjárókat nyitottak, amelyek lehetővé tették a piacok megközelítését. A 17. század közepén sorra utasították el a hatóságok azokat a terveket, amelyek Párizs belterületén új vásárcsarnokok építését javasolták. Az áttörésre az 1750-es években került sor, amikor fordulat következett be a vásárcsarnokok történetében. Elfogadták egy, Párizs szívében építendő élelmiszerárusító csarnok terveit.

Az ártatlanok piaca

1780-ban bezárták a középkori Franciaország leghíresebb és legnagyobb sírkertjét, az Ártatlanok temetőjét. 1785. november 9-én királyi rendelettel létrehozták, majd 1787-ben megnyitották az Ártatlanok piacát, ahol gyümölcsöket és zöldségeket árultak. A 9. század óta a temetőben felhalmozódott kétmillió halott csontjait átszállították a párizsi katakombákba. A piacon délelőttönként a nagykereskedők, délutánonként a kiskereskedők tevékenykedtek.

Az ártatlanok piacán a tömeg minden higiéniát nélkülöző közegben tolongott. A helyzet tarthatatlanná válik, így 1842-ben Párizs prefektusa, Claude-Philibert Barthelot, Rambuteau grófja (akiről utcát is neveztek el) egy bizottságot hozott létre, amely megbízta az építész Victor Baltard-t egy új vásárcsarnok megtervezésével. Baltard előbb egy kőből és acélból épülő szerkezetet tervezett, de III. Napóleon kifejezett óhajára a csarnok teljesen acélból épült meg. A tizenöt éven át tartó építkezés egy valódi technikai bravúrt valósított meg acél és üveg kombinációjával. Gustave Eiffel, a párizsi Eiffel-torony megalkotója szerint Baltard a 20. századra nyitotta meg Párizst. Paul Verlaine a lepke szárnyaihoz hasonlította az építményt.

Baltard remekművét később adaptálták pályaudvarok, piacok szerkezeténél, de a világkiállítások pavilonjainak megépítésénél is.

Émile Zola: Párizs gyomra

Zola 1873-ban megjelent Párizs gyomra című könyve a párizsi Vásárcsarnok regénye. A hatalmas Vásárcsarnok a színtere a Cayenne-ből menekült forradalmár, Florent és a kövér hentes asszony harcának, amely egy társadalmi-politikai konfliktussá, a Soványak és Kövérek allegorikus párviadalává tágul. Zola ezzel a művével is a társadalmi haladásért harcol, leleplezve a második császárság burzsoáziájának képmutató életvitelét. Az alábbi részlet jól mutatja a Vásárcsarnok nyüzsgő életét. Florent a Vásárcsarnok mellett halad el:

„Itt már hallotta a Vásárcsarnokból kiáradó szakadatlan dübörgést. Párizs őrölte ott kétmillió lakosa falatjait. Mintha valami őrülten lüktető központi szerv osztotta volna szét az életet jelentő vért valamennyi érbe. Hatalmas állkapcsok ropogása, az élelmiszerellátás minden zaja, a kerületi piacokra induló kereskedők hangos ostorpattogtatásától a salátás kosarukkal házaló szegényasszonyok csoszogásáig. Betért egy fedett utcába, balra, a négy pavilon közé, melyeknek hallgatag, sűrű sötétje már az éjjel felkeltette a figyelmét. Remélte, hogy megbújhat ott egy rejtett zugban. De ekkorra már ezek a pavilonok is felébredtek, akár a többi. Elment az utca végéig. Teherkocsik futottak be, elárasztva a baromfipiacot élő szárnyasokkal teli ketrecekkel és egymásra rétegezett vágott baromfival tömött, négyszögletes kosarakkal. A szemközti járdán más teherkocsikról egész borjúkat raktak le: lepedőbe bugyolálva nyúltak el, mint a gyerekek, a hengeres kosarakban, melyekből csak szétvetett négy lábuk véres csonkja állt ki. Voltak ott egész birkák, negyed marhák, combok, lapockák. A nagy fehér kötényes hentesek lebélyegezték a húst, tovább szállították, lemázsálták, felakasztották az árverési csarnok rúdjaira; Florent pedig odanyomta az arcát a vasrácshoz, s elnézte a sorba akasztott húsokat, a vörös marhákat és birkákat, a halványabb borjúkat, a felhasított testeken a faggyú s az inak sárgás foltjait. Átment a belsőrészesek elárusítóhelyére, a fakó borjúfejek és lábak, a gondos kézzel dobozokba csomagolt pacalok, a lapos tálcákon sorakozó, ügyesen elrendezett velők, véres májak, lilás vesék birodalmába. Megállt a ponyvával födött, hosszú, kétkerekű kocsik mellett, melyeken hasított disznót szállítottak, felakasztva kétfelől a szalmával bélelt kocsi oldalára; a nyitott saroglyákban a szabályos rendben sorakozó, csupasz húsok lobogó fényénél díszes ravatalok, mély oltárszekrények látszottak, s a szalmaágyon bádogedények álltak, disznóvérrel tele. Florent-t ekkor tompa düh öntötte el; a húsok nehéz illata, a belsőrészek nyers szaga kétségbe ejtette. Kijött a fedett utcából, hogy inkább még egyszer visszamegy az Új Híd utcába” (Antal László fordítása)

Zola regényének a hangulatát tükrözi az a monumentális, 400×635 centiméteres festmény, amelyet Párizs városa rendelt meg Léon Lhermitte-től a városháza díszítése céljából. A festő Zola regényének hatása alatt festette meg képét. A festményen a csarnok melletti szabadtéri piac látható, ahová az előző éjszakán Párizs környékéről a termelők gyümölcseiket és zöldségeiket szállították. A festmény nagy sikerrel szerepelt az 1895-ös szalonon és az 1900-as Világkiállításon is.

Egy korszak vége. A Baltard-pavilonok elbontása

1969-ben a Vásárcsarnokot áthelyezték a Párizstól hét kilométerre lévő Rungis-ba. Ma ez a világ legnagyobb élelmiszerpiaca. Az új piac létrehozásakor ezer nagykereskedőnek, húszezer kereskedőnek kellett költöznie.

A párizsi piac kibővítésének terve magával hozta a Vásárcsarnok pavilonjainak elbontását, ami közháborodást váltott ki a párizsiak körében. Ennek ellenére 1971. augusztus 2-án elkezdték lebontani a Baltard-pavilonokat.

Egy hónappal később már öt épületet eltakarítottak, a vasvázakat ócskavasként értékesítették. A 8-as számú pavilont azonban gondosan bontották le, mivel meg akarták őrizni Bartard remekművének emlékét. Nogent városában építették fel újra, és 1982. október 20-án műemlékké nyilvánították.

A vásárcsarnok lerombolása után Párizs építészeinek komoly fejtörést okozott, hogyan építsék be a nyolcszáz évig működő és most megszűnt csarnok tátongó helyét. A sajtó rengeteget foglalkozott a kérdéssel. A hatalmas területen elkezdték kitermelni a földet, majd itt létesült a Châtelet-les-Halles RER, földalatti vasút megállója, amit 1977-ben avattak fel. 1974-ben Párizs városa elfogadta Claude Vasconi és Georges Penceac’h terveit, amelyek szerint a földalatti felett egy négy szintű kereskedelmi központ épül, élelmiszer, ruházati, bútor és más üzletekkel, de mozik, koncerttermek, kiállítótermek is helyet kaptak. A komplexum átadására 1986-ban került sor.

A középkori piacra ma már csak a Les Halles közelében, a francia költőről elnevezett Joachim-du-Bellay téren álló pompás reneszánsz szökőkút emlékeztet, Az ártatlanok szökőkútja. A szökőkutat 1546 és 1549 között, II. Henrik uralkodása alatt készítette a Louvre neves építésze, Pierre Lescot. A szobrok és a díszítés a kor legnevesebb szobrászának, Jean Goujonnak munkái. A szökőkút a király Párizsba való bevonulására készült. Elődjét az Ártatlanok temetőjében építették a 12. században, és Az ártatlanok piacán is megőrizték.

A szökőkút három oldalán egy-egy római árkádot alakítottak ki. Ezeket vízöntő Nimfák veszik közre.

Auguste Renoir a következőket írta a szobrokról: „Ezek a nők nagyjából egyformák. Szép lányok, kellemes testtel; valószínűleg a szobrász felesége vagy barátnője a minta. Jean Goujon női miért izgalmasabbak, mint Lescot nőalakjai? Miért tudom órákig nézegetni az előbbieket, míg a többiek azonnal eluntatnak? Ha valaki tudná a választ, nagyon jó lenne.” Renoir arról is szólt, hogy egy alkalommal a téren, ahol a szökőkút áll, baráti társasággal akart megebédelni egy vendéglőben. Amikor meglátta a szökőkutat, mindenről megfeledkezve elővette jegyzetfüzetét, és vázlatokat készített Goujon szobrairól. Émile Zola is nagy csodálója volt a szökőkútnak. Barátjának, Paul Cézanne-nak írta 1860-ban: „Ezek bájos, kecses, mosolygó istennők. (…) azért beszélek erről a szökőkútról, mert egy órán át belefeledkeztem nézegetésébe, és mert gyakran teszek egy kerülőt, hogy egy szerelmes pillantást vessek rá.”

Magyar Miklós