Raszputyintól Putyinig – a szovjet és orosz politikai vezetés hatalmi harcai és a Kreml titkai

2023-ban a Corvina Kiadónál jelent meg Sujtó László fordításában Bernard Lecomte újabb könyve, A Kreml titkai címmel. A szerző újságíró és egyben történész, akit már fiatalon a keleti nyelvek, a külpolitika foglalkoztatott, a La Croix országos napilap politikai rovatát vezette, majd a L’Express vezető riportereként a szocialista országokkal, főként az akkori Szovjetunióval foglalkozott. 2022-ben jelent meg KGB – a szovjet titkosszolgálatok története című könyve, melynek egyfajta folytatása ez a könyv.

A szerző egyik legnagyobb erényének tekinthető talán, hogy a műben remekül hasznosítja újságírói tehetségét. Történészi pontossággal, gondosan megválogatott szakirodalommal alátámasztva, de az olvasó számára olvasmányos, izgalmas, könnyed feldolgozását nyújtja az amúgy nem túl könnyed témának.

A cím (A Kreml titkai) figyelemfelkeltő jellegét adja a titok szó. Akad-e olyan ember, aki nem szeretne titkok tudója lenni? Az emberi természet ilyen, legtöbbünket a kíváncsiság hajt előre. Gyerekkorunk óta őrzünk titkokat, de az igazi titkok, a történelem nagy rejtélyei sokunkat mágnesként képesek vonzani. A szovjet-orosz történelem titkai pedig még azok érdeklődését is vonzzák, akik már úgy gondolják, mindent tudnak, mindent hallottak, olvastak, láttak, ami a szovjet-orosz történelemmel kapcsolatos. Valljuk be, akiket a téma érdekel, a szakirodalom széles palettájával találkozhattak már. Mondhatnánk azt is, ez a téma, már „lerágott csont”. Akkor viszont itt ez a könyv, amely még a sokat látott, sokat olvasott, sokat hallott ember számára is tud újat mondani.

A Kreml titkaiban fokról fokra, lépésről lépésre tekinthetünk be be a legmélyebb, leggonoszabb, legádázabb hatalmi harcok sűrűjébe. Egyre izgalmasabbá és egyre olvashatóbbá válik a könyv, ahogyan fejezetenként haladunk előre. Egyszerre találkozunk benne a történészi objektivitással és az újságírói elfogultsággal, de elmondható, hogy a kettő remek egyensúlyban marad a mű végéig, így sem ítélkezés, sem vádaskodás nem kerül felszínre, csak a tények, bármilyen szörnyűek is.

A Kreml – a szó eredetileg fellegvárat jelöl, amelyhez hasonlót az orosz városokban többet is építettek – leginkább modern kori jelentése jut eszünkbe, mely ma Oroszország kulturális és hatalmi központja. A moszkvai Kreml első évkönyvi említése 1331-ben történt, majd III. Iván nagyfejedelem fogott bele az addigi épület nagyarányú átalakításába a 15. században, s mire a munkálatok befejeződtek, a folyókkal és vizesárkokkal körülvett, rengeteg titkos járattal átszőtt épületegyüttes már bevehetetlen erődítménynek számított. Az 1600-as évek elejétől a Romanov-dinasztia cárjai a különböző korstílusoknak megfelelően palotákkal bővítették, ám ezzel együtt hadászati jelentősége egyre inkább csökkent. Amikor I. Péter Szentpétervárra tette át székhelyét, a Kreml fénye megkopott. Napóleon serege el is foglalta, s bő egy hónapig megszállva tartotta. Az épületegyüttes komoly károkat szenvedett, hosszú évekbe telt újjáépítése, azonban a 19. század közepére már ismét vetekedhetett a Téli Palotával. A szovjet időszak alatt, amikor Moszkva újra főváros lett, fokozatosan vált az új, szovjet rendszer szimbólumává. Tornyain 1935. október 25-én gyulladt ki az első vörös csillag, majd egy héten belül a további három a védőfal más tornyain. A csillagokat a cári címerben szereplő kétfejű sasok helyére szerelték fel. Annak az elviekben letűnt rendszernek a szimbóluma lett, amelyet kommunizmusnak nevezünk, s bár elviekben ma már a kommunizmus nem létezik és Szovjetunió sincs, a jelenlegi vezetés abban a miliőben, annak a rendszernek a tagjaként jutott el a mai orosz politikai vezetés élére, annak az elviekben letűnt korszaknak köszönheti mindazt, amit elért, amit tud, amit jelenleg is használ az orosz politikai irányításban.

Történelmi idővel mérve nem túl régen, de napjaink felgyorsult eseményeit követve azt mondhatjuk, hogy a rendszerváltás régen történt, legalábbis ahhoz mindenképp, hogy ma is aktív politikai erőként gondolhassunk rá. Azonban az a rendszer kinevelte a ma élő generációk idősebbik felét. Mégpedig azt a felét, aki még jelenleg is a politikai vezetésben, vagy annak közelében van.

Bernard Lecomte könyvének talán ez a második nagy erénye, hogy lépésről lépésre halad, s az olvasó fokozatosan jut el arra a felismerésre, hogyan épült ki, és hogyan maradt meg hagyományaiban az a rendszer, amit kommunizmusnak hívunk.

A kommunizmus szó hallatán mindannyian ugyanarra asszociálunk, pedig mindannyian tudjuk, hogy a kommunizmus gyökerei sokkal korábbra nyúlnak vissza, mint a 20. század eleji cári Oroszország, ahol teret nyert magának. Azt is látnunk kell, hogy a cári rendszer bukását nem csupán az okozta, hogy egy új ideológia kapott szárnyra. A cári rendszer bukása nem Leninnel kezdődött, s ezt támasztja alá izgalmas, fordulatos tényekkel a szerző.

A Kreml titkai első három fejezet rávilágít arra, hogy az akkori világtörténelmi szempontból is teljesen elmaradott ország nagyhatalomnak csupán a méreteit tekintve volt mondható. A 20. század elejére nem csaka szinte feudális társadalmi jelleg, gazdasági elmaradottság, de a politikai határozatlanság is jellemezte. A cár magánéleti gondjai, hatalmi hezitálása, döntésképtelensége, befolyásolhatósága teret engedett egy legendás személynek, Raszputyinnak, aki a cár köreibe férkőzve megosztotta az ország közvéleményét, de még inkább a cár közvetlen környezetét, tanácsadói körét. Az első világháború, a mérhetetlen szenvedés, a szegénység, az ezzel együtt növekvő elégedetlenség szinte megváltásként fogadta Lenint és segítőit, akik más utat, jobb és szebb jövőt ígértek. Vajon az adott helyzetben ki ne támogatta volna hatalomra kerülésüket? Természetesen hamar fény derült arra, hogy minden ígéret csak egy bizonyos nézőpontból tekintve jelenti a szebb világ ígéretét, de addigra már késő volt. A bolsevikok politikai cselszövéseiket saját céljaikra felhasználva kizárólagos hatalmat szereztek, s a politikai terrort kormányzati szintre emelték. A cári család kivégzésével, eltűnésével, majd 1920-tól kezdődően ál-Anasztáziák előkerülésével foglalkozó szóbeszédek, mendemondák, találgatások sem rengetik meg uralmukat. A titkolózás azonban akkor és azóta is nagymértékű;  történészek sokasága vizsgálja újra és újra a cári család történetével foglakozó újabb és újabb híreket, előkerülő esetleges „bizonyítékokat”.

Lenin túl korán lett beteg, majd halt meg ahhoz, hogy rendelkezhessen arról, ki vegye át a hatalmat tőle. Sztálinnak csavaros, agyafúrt terveit szőve végül sikerült saját kezébe kaparintania az akkori legfelsőbb politikai hatalmat. Az igazságot, miszerint Lenin hallani sem akart arról, hogy Sztálin legyen az utódja, de még arról sem, hogy a politikai vezetés központi berkein belül maradjon, csak kevesen tudták. Nyílt játszmák zajlottak a politikai ellenfelek között, s az  „acélembernek” kit így, kit pedig úgy sikerült félreállítania útjából. Trockijt viszont, aki Lenin kebelbarátjaként egyengette a kommunizmus útját, 1940 nyaráig tartó hajtóvadászat során sikerült eltüntetni a politikai ellenfelek és az élők sorából is. A könyv negyedik fejezete mintha egy izgalmas, különálló kis krimi lenne, amely végigvezeti az olvasót Moszkvától Mexikóig, s a sorok között olvasva mintha egy amerikai mozifilm vásznain elevenednének meg a szereplők. Trockij és felesége hosszú éveken keresztül bujkáltak, s amikor már megnyugodtak a kedélyek, a bérgyilkos kommandó végül rájuk talált. Bár akkor csodával határos módon sikerül megmenekülniük, végül rájuk talál a bérgyilkos s így elmarad a „happy and”, persze ami Trockijt és feleségét illeti.  Bérgyilkosunk, akinek személye egy ideig teljesen homályba veszett, börtönbe is vonult később, majd a hatvanas évek vége felé bukkan fel újra Moszkvában, a Szovjetunió Hőse érdemrend és a KGB-tábornoki nyugdíj birtokosaként.

Aktív történelemtanárként a második világháború előzménytörténetét tanítva szembesülök azzal, hogy elcsodálkoznak a tanulók, hogy Adolf Hitler és Sztálin között a háborút megelőzően létrejött a paktum. Csekély ismeretekkel rendelkezők is tudják, hogy a világháború menetében a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió szembenálló félként voltak jelen. S akkor szóba kerül az 1939. augusztus 29-én kötött Molotov-Ribbentrop paktum, amikor is a két fél közti „barátságos” megállapodásról beszélünk. Nyilvánvaló és könnyen elmagyarázható, hogy Hitlert mi vezérelte az egyezmény megkötésében. Amíg nyugati ellenfeleivel leszámolt, nem akarta erejét megosztani és idejét pazarolni, hogy háta mögé figyelgessen, így a paktummal egy időre kiiktatta a legnagyobb keleti ellenfelet. Az a fő kérdés azonban, hogy Sztálint mi vezérelte, milyen terveket szövögetve, kinek, kiknek tanácsára paktált le későbbi ellenfelével. Szerzőnk a könyvében ennek a témának is egy egész fejezetet szánt, melyben érdekesen boncolgatja Sztálin indíttatását. Ez a téma azóta is sok történész számára adott lehetőséget a kutatásra, s azóta sincs konkrét válasz a miértekre. Azonban a két ország közötti megállapodás titkos záradékára csak a rendszerváltás után derült fény, akkor, amikor Mihail Gorbacsov lehetőséget teremtett a szovjet történelem addig rejtegetett titkainak feltárására. Lengyelország felosztása a két ország között, valamint a Gestapo és az NKVD között létrejött szerződés a német és lengyel hadifoglyok cseréjéről található a titkos záradékban. Bernard Lecomte könyvében a szerződés egyenesarányú következményének nevezi a katyni mészárlást, amelyet az évszázad hazugságának titulál. Sztálin a németek által felrúgott paktum és a Szovjetunió ellen meginduló német inváziót követően, bár kelletlenül ugyan, de kénytelen volt szövetséget kötni az emigráns lengyel kormánnyal, és szabadon engedett minden, az 1939. szeptember 17-én megindult szovjet támadás alatt fogságba esett hadifoglyot. Kivéve azt a több tízezer tisztet, akiknek nyoma veszett a Szovjetunióba történő szállításuk közben. Fontos tudni azt, hogy ezek a tisztek Lengyelország társadalmi elitjéhez tartoztak, a két világháború közötti időszakban Lengyelországban a hivatásos katonatisztek magas erkölcsi és szellemi szintet képviseltek. Így amikor Sztálin szövetségesként számított a lengyelekre, s a német Radio Berlin 1943. április 13-án rövidhullámon sugárzott adásában nyilvánosságra hozza a lengyel tisztek szovjetek általi lemészárlását, Sztálin egyértelműen a goebbelsi náci propagandagépezet újabb rágalmának nevezi azt. 1943. április 15-én a moszkvai rádióban nyilvánosan letagadják, hogy a szovjetek követték volna el a mészárlást, és kijelentik, hogy egyértelműen a németek által elkövetett tettről van szó, amellyel a szovjet vezetés elleni nemzetközi lejárató kampány volt a céljuk. Az, hogy miként szerezetek tudomást a mészárlásról a németek, hogyan vádoltak, tagadtak, hazudtak, manipulálták a tényeket, hogy 1989 után Gorbacsov utasítására hogyan tárják fel az igazat, s az oroszok hogyan ismerik el ezt a borzalmas bűncselekményt, a könyv hatodik fejezete szól.

A második világháború elején nemcsak Lengyelország volt az, amely  szinte megszűnt létezni. Az erősnek hitt, büszke Franciaország kétharmada német befolyási övezetté vált, s a francia ellenállási mozgalmaknak és a nehezen talpon maradt Ideiglenes Kormánynak szövetségesekre volt szüksége. A brit segítség kevésnek bizonyult, s a francia De Gaulle tábornok világosan kifejezett félelme ellenére, miszerint a szovjetek majd bekebelezik egész Európát, már a Barbarossa-terv életbe lépésétől a szovjetekkel történő szövetségen dolgozott. Azt, hogy miként jött létre az a politikai és diplomáciai szövetség, amely a második világháború végén a franciákat is a háború győzteseinek sorába emelte, Sztálin és De Gaulle tábornok éveken át tartó tárgyalásainak részletes bemutatásával válik nyilvánvalóvá az olvasó előtt. Sztálin és a Kreml titkai közé sorolható, hiszen az a sakkjátszma, amely a második világháborút követően kidomborodik a hidegháború során, már sokkal hamarabb elkezdődött, mint ahogyan azt gondolnánk.

A nagy „acélember” halálának körülményei a történelem legérdekesebb rejtélyei közé tartozik. Döbbenetes volt, ahogyan a kortársak arról írtak, hogyan siratta napokon keresztül az orosz nép az elnyomóját. Az akkor huszonéves Mihail Gorbacsov is úgy emlékezett vissza ezekre a napokra, hogy az a tömeghisztéria, ami három napon át tartott, még áldozatokat is szedett: az emberek egy zsúfolt téren halálra taposták egymást. Azonban szerzőnk az erre szánt fejezetben végigvezeti azt a folyamatot, amely az istenített és félelmetes vezető rosszullététől a halála bekövetkeztéig tartott. Bár kiemelhető, hogy Sztálin közvetlen emberei mi módon vívódnak, mire egyáltalán bemerészkednek a nagyvezér szobájába, mi módon okoskodnak, hogy orvost hívjanak, hiszen korábbi, közvetlen orvosait épp kicsivel korábban ítéltek el a „fehér köpenyes gyilkosok” perében, de mégis az a legszembetűnőbb, ahogyan, mint valami hiénák lengik körül Sztálin betegágyát, latolgatva a következő vezér személyének lehetőségét. Minden oroszok legfelsőbb emberét három nagyon közeli, és hozzá teljes mértékben hasonló, – talán Berija esetében elmondható, hogy Sztálint a brutalitás terén túl is szárnyaló – ember vette körül, ők voltak az a bizalmi kör, akikből a következő vezérnek kellett kikerülni. Malenkov volt a legesélyesebb, Hruscsov a legravaszabb, Berija a leggonoszabb. Hozzájuk képest Vorosilov, Kaganovics, Molotov vagy Bulganyin – bár maga a vezér nagyra becsülte őket – esélytelenek voltak Sztálin utódjaként. Berija, az NKVD vezére jelentette a legnagyobb veszélyt mindegyikükre. Természetesen az ő kiiktatása lett az első, közvetlen lépés, amit véghezvittek a katonaság segítségével, hiszen az ő kezében volt a teljes szovjet rendőrség irányítása.

A szovjet rendszer valódi lényegét nem a rendszerváltás, nem is a hidegháborús időszak óta ismeri a nyugati világ. Az igaz, hogy a korábbi keleti blokkhoz tartozó országok, köztük hazánk is, a „boldog tudatlanság” állapotában leledzett. Viktor Kravcsenko egy olyan orosz, akinek a véletlen folytán, sőt, egyenesen szovjet utasításra sikerült az Egyesült Államokba utazni az 1940-es években, és különféle politikai segítséggel sikerült bujkálnia, majd letelepednie nyugaton. Ugyanis a nyugati világ, főleg az Amerikai Egyesült Államok a sztálingrádi csata után különös szimpátiát gyakorolt a Szovjetunió felé. Sztálin elismert vezető volt, kétszer választotta a Time magazin az „év emberének”. A nyugati világnak fogalma sem volt arról, hogy mi minden történik a kommunizmus hazájában. Kravcsenko felkészülését az amerikai utazásra egy több hónapos felkészítés előzzte meg az NKVD segítségével. Azonban ottléte nem a szovjet utasításoknak megfelelően zajlott. Kravcsenko Én a szabadságot választottam című könyve 1946-ban jelenik meg az Egyesült Államokban, majd 1947-ben megszületett a francia fordítás is. A könyv megjelenését megelőzően az amerikai újságok már cikkeket közöltek, amelyek egy magas rangú szovjet tisztviselő dezertálásáról adtak hírt. Természetesen a könyv volt az, amely arra hivatott, hogy lerántsa a leplet, s felfedje a szovjet rendszer igazi arcát a nyugati világ előtt. Kommunista részről nem maradt el a reakció; vádak, üldözés, majd egy per lett a végeredmény, mely során a nyugati világ több döbbenetes felismerésre jutott.. Bár túlélő mutatta be a GULAG táborait ezen a peren, még bőven akadtak kételkedők, s így kapcsolódik ehhez a fejezethez közvetlenül az azt követő tizedik, melyben szerzőnk bravúros megfogalmazásával szólva „bekövetkezik Sztálin második halála”. Kravcsenko már a negyvenes években beszámolt a Szovjetunióban zajló borzalmakról, hivatalos álláspont, beismerés akkor következik be, amikor 1956. február 24-én Moszkvában, a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán, Nyikita Hruscsov a szónoki emelvényen felolvassa a több száz oldalas „titkos beszámolót”. Döbbenetes dolgok hangzottak el, s joggal nevezhető ez az esemény a kommunizmus történetének egyik legfontosabb fordulópontjának. A pártfőtitkár nem csupán felsorolta az összes bűnt, fokozta azzal, hogy nyilvánosan elítélte azt a személyi kultuszt, amely Sztálint övezte. Még ennél is tovább ment, egyenesen kijelentette, hogy nem Sztálin nyerte meg a háborút, sőt a vezér ideggyengesége, stratégiai következetlensége hatalmas károkat okozott a szovjet hadseregnek. A kongresszuson ugyan elhangzik, hogy a falakon kívülre nem szivároghat ki mindaz, ami elhangzott, mégis már márciustól cikkek íródtak, amelyek a titkos jelentésről adtak hírt, először az Amerikai Egyesült Államokban, majd Európa több országában is. Feltételezhető, hogy a titkos jelentés a lengyeleken keresztül a CIA kezébe került, legalábbis Hruscsov emlékirataiban ezt feltételezi.

Természetesen őt sem kerülhette el a politikai cselszövés, majd a bukás. Hruscsov, aki mezőgazdasági és oktatási reformokat vezetett be, fő céljának a nyugati életszínvonal meghaladását tekintette a Szovjetunióban és a szocialista országokban. Nem csak vezetői habitusában volt ellentmondásos, megnyilvánulásai széles skálán mozogtak az elbűvölőtől a közönségesen otrombáig. Nevéhez kötődik az 1956-os forradalmak leverése, a berlini fal megépítése, a kubai rakétaválság, mégsem ezek a világméretű incidensek okozzák bukását. Vezetési stílusa volt az, amely a párton belül egyre nagyobb elégedetlenséget szült. A technológia és az űrkutatás terén kiemelkedő sikerek, látványos gazdasági növekedés, a külföldön róla kialakult pozitív kép miatt Hruscsov nem vette észre az árulókat a közvetlen környezetében. Amikor 1964. április 17-én a születésnapját ünneplő vezetői csoportból kiemelkedve Leonyid Brezsnyev szónokolva élteti, senki sem sejti, hogy ugyanez az ember már hónapok óta Hruscsov megbuktatásán dolgozik, s végül több segítőjével el is éri a célját. Arról győzik meg az akkor már tényleg elég idős vezetőt, hogy egészségügyi okokra hivatkozva önként vonuljon vissza a politikai élettől.

Brezsnyev 1982-ben bekövetkezett halála után Jurij Andropov lett az SZKP főtitkára. Érdekes az alakja a szovjet politikai vezetés történetében. Hatalomra kerülése után hirtelen a világ újságírói tanulmányozni kezdik az életrajzát, és döbbenten szembesülnek azzal, hogy szinte nem találnak róla semmit. Arról az emberről, aki tizenöt éven át irányította a KGB-t, még a Nagy szovjet enciklopédiában is csak egy rövid cikket találtak. Egy vasúti alkalmazott fia volt, s mint egy vasúti munkás fiatal, az ő számára is az ifjúkommunisták közé való belépés adott egyedül lehetőséget arra, hogy előre lépjen. Sztálin tisztogatásait, amelyet az ifjúkommunisták között végzett, átvészeli, s ettől kezdve indul felfelé karrierje. 1953-ban már követségi tanácsos, 1954-ben nagykövet lesz Magyarországon. Az utókor Andropov nevéhez köti a magyarországi forradalom leverésére elrendelt szovjet hadsereg behívását, azonban a beavatkozást nem ő szervezi meg, hanem Szuszlov és Mikoján. Hruscsov még csak meg sem említi Andropov nevét, amikor emlékirataiban beszámol a magyarországi eseményekről.

A visszaemlékezésekben Andropov művelt, tartózkodó emberként jelenik meg, a magasdiplomáciában jártas politikus elkötelezi magát Brezsnyev mellett, 1964-ben a Párt első embere lesz, s ezt követően, 1967-ben kapja meg elnöki kinevezését a KGB elnöki posztjára. Személye máig foglalkoztatja a kutatókat, fellépett a korrupció ellen, reformokat indított, sokan tartják őt a peresztrojka előfutárának. Betegsége, majd ezt követő halála miatt újabb fordulat következik be. Annak ellenére, hogy Andropov betegágyán lediktált politikai végrendeletében megjelöli Mihail Gorbacsovot a Politbüro elnöki posztjára, nem közvetlenül Gorbacsov követi őt. Csernyenko és barátai Andropov végrendeletét úgy tették a delegátusok elé, hogy ezt a bekezdést kihagyták belőle.

A hidegháború időszaka a rendszerváltásig hemzseg a kémsztoriktól. Amerikai filmek kedvelt témája, s Kreml titkai tizenharmadik fejezete izgalmas krimiként tájékoztatja az olvasót. Időnként filmes túlgondolásnak gondolhatnánk, azonban Bernard Lecomte könyvének ezen fejezetében az európai kémhálózatok titkos cselszövéseire is fény derül.

Gorbacsov és Jelcin már a rendszerváltás körüli szovjet-orosz történelem nagy alakjai. 1987-től, amikor Gorbacsov kiadta könyvét, a Peresztrojka és glasznoszty: Új gondolkodás címmel és ebben kifejtette reformgondolatait, Jelcin nyíltan kritizálta őt és másokat a párt egyik ülésén. Válaszul Jelcint leváltották a moszkvai Városi Pártbizottság éléről. Ez a lépés azonban csak átmenetileg csökkentette Jelcin befolyását. Már 1986 végén jelentkeztek a nemzetiségi probléma első jelei, zavargások törtek ki, tüntetésekre került sor, s létrejött egy Pamjaty nevű nacionalista csoport, amely egyre közelebb került Jelcinhez. A glasznoszty felgyorsította a nemzeti szuverenitás megvalósítására törekvő igényt is. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Szovjetunió a korábbi állapotaiban már nem sokáig tartható fenn. Gorbacsov folyamatosan teret vesztett az önállósodáspárti politikusokkal szemben. Borisz Jelcin 1990 nyarán kilépett a pártból, 1991-ben Oroszország elnöke lett, s egy bravúros puccs végrehajtásával eltávolította Gorbacsovot. Oroszország területén betiltotta a szovjet és orosz kommunista pártot, valamint bejelentette a Szovjetunió felbomlását Leonyid Kravcsuk ukrán és Sztanyiszlav Suskevics fehérorosz parlamenti elnökökkel karöltve.

Putyin már jelen van, amikor Borisz Jelcin elsöprő győzelmet arat az általános választásokon. Korábban a KGB alezredeseként szolgáló fiatalember a nemzetközi kapcsolatok felelőse lesz, megismeri a külföldi magánvállalatokat, nyugati bankokat, felfedezi a kapitalizmus használhatóságát, annak ellenére, hogy az ország szinte mindig is egy központilag vezérelt gazdaságban élt. Amikor visszahelyezik a „szervekhez”, az FSZB vezetőjévé, már Jelcin krónikus alkoholbetegsége köztudott, és néma harc folyik a kormány és a gazdasági élet egész szektorait ellenőrző új milliárdosok között. Putyin lojális maradt, minden erejével támogatta az államfőt. 1999. augusztus 9-én Jelcin új miniszterelnököt nevez ki, új tanítványát, aki rendelkezik azokkal a képességekkel, melyek révén helyébe léphet ezen a poszton, s az illető nem más, mint Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin.

A Kreml hűen őrizte évtizedeken keresztül azokat a titkokat, amelyek Bernard Lecomte könyvében most nyilvánvalóvá válnak. Az előző rendszer szüli a következőt, az előző vezető jelöli a következőt, vagy ha nem, a következő már mindig ott van a tűz közelében, az élbolyban, s oly módon befolyásolja az események menetét, hogy a hatalomból részlegesen később teljesen vegye ki a részét.  

Ami pedig az orrunk előtt zajlik, napjaink része, jelen történelmünk lesújtó és félelmet gerjesztő fejezete, az orosz-ukrán háború. Erről a szomorú valóságról muszáj részrehajlás nélkül beszélni – főként történészként. Naponta látjuk, halljuk, hogyan vélekedik a nagypolitika, az európai államok vezetői, az Egyesült Államok. Mégis bírálat nélkül kell szót ejtenünk róla, vagy a bírálat maga a háború, a mindenféle és fajta háború ellen kellene, hogy szóljon. A könyv utolsó fejezete nem objektív tényfeltárás, sokkal inkább szubjektív véleményalkotás. Ami a könyv egészére jellemző, az az utolsó fejezetben elmarad. Mégpedig az, hogy a cselszövések, ármánykodások, titkok bemutatásakor minden részletre kiterjedő, s az olvasó nem ítéli el, vagy épp magasztalja fel az aktuális történelmi szereplőt. A Kreml titkainak utolsó fejezete azonban nem ilyen. Nem bízza az olvasóra a véleményalkotás szabadságát, a szerző saját véleményét tartalmazza.

Ezzel együtt remek, izgalmas, rendkívül olvasmányos könyvet tarthattam kezemben, amelynek néhány fejezetét gyors egymásutánban olvastam, mert egyszerűen nem tudtam letenni.  

Huszarek Viktória

Ezt olvastad?

„Párizs gyomra” a középkortól napjainkig

Párizs gyomrának a francia főváros Vásárcsarnokát nevezik Émile Zola 1873-ban megjelent Le Ventre de Paris (Párizs gyomra) című regénye nyomán.

X