A várva várt Nyugat – Kelet-Európa jelenkori történelméről

Stefano Bottoni (1977) magyar–olasz történész nagy munkába vágta a fejszéjét, amikor Kelet-Európa 1944 utáni történetének megírásába kezdett. Nemcsak azért, mert rettentő nehéz egy egész régió félévszázados történetének szintézisét megírni, hanem azért is, mert sok más példával ellentétben Bottoni a teljességre törekedett.

Megpróbálta Balti-tengertől az Adriáig és a Fekete-tengerig terjedő térben zajló eseményeket összefogni, feltárni az egyes országok közötti hasonlóságokat és különbségeket, azokat szintetizálni és valamiféle követeztetésre jutni. A másik nehézséget pedig az jelentette, hogy e könyvet 2011-ben olasz szakmai közönségnek készítette a szerző, így a magyar nyelvű fordítást nem csupán ki kellett egészíteni az újabb tudományos eredményekkel, hanem a magyar olvasó igényeinek is meg kellett feleltetni. Lássuk, mindez hogyan sikerült.


Stefano Bottoni. Fotó: Fekete Bálint

Ha valaki egy egész földrajzi-történelmi régió történelmét szeretné feldolgozni, teljesen logikus, sőt – mondhatni – elvárható, hogy meghatározza, mit ért a régió alatt, mely országok/területek/alrégiók, és miért kerülnek bele, mások pedig miért nem? Melyek azok a tényezők, amelyen egy adott területet a régió részévé teszik? Milyen időbeli korlátok között érvényesek a felállított kategóriák? Bottoni ennek megfelelően a bevezetésben kísérletet is tesz – mint írja – „egy vitatott fogalom újraértelmezésére”, mert véleménye szerint „Kelet-Európa” egy állandó változó földrajzi fogalom. Ennek ellenére nem földrajzi fogalomként használja – véleményem szerint nagyon helyesen –, hanem egy ideologikus politikai fogalomként – véleményem szerint tévesen. Bottoni szerint a második világháború előtt Kelet-Európa „egyszerűen nem létezett, mint politikai régió”, sőt azt az állítást is megkockáztatja, hogy „Kelet-Európa – mint fogalom [itt nem derül ki, hogy milyen fogalom] – tehát a „rövid” 20. század egyik melléktermékének” tekinthető. Mindebből világos, hogy nem tekinti tehát „Kelet-Európát” történelmi fogalomnak, bár szórványosan hivatkozik az erre vonatkozó magyar (Szűcs Jenő, Niederhasuer Emil, Berendt T. Iván, Ránki György) és nemzetközi (Oscar Halecki vagy Immanuel Wallerstein) szakirodalomra, de azok megállapításait – lényegi ellenérvek alkalmazása nélkül – mégsem fogadja el. Ehelyett „Kelet-Európát” azon területek összességének tekinti, „amely a három többnemzetiségű birodalom felbomlását követően, 1939-től kezdődően megismerte a szovjet típusú kommunizmus történelmi tapasztalatait”. Összesen 20 ma létező országot sorol ide: a hat ex-szovjet tagállamot (a három balti államot, Fehéroroszországot, Ukrajnát és Moldovát); Lengyelországot, Magyarországot és a két ex-csehszlovák államot; Albániát, Romániát, Bulgáriát és a jugoszláv állam szétesése után létrejött hét új köztársaságot.

Véleményem szerint mindezzel a megközelítéssel kapcsolatosan több probléma is felmerül. Egyfelől ahistorikusnak tűnik, hiszen miközben „Kelet-Európa” fogalmát 1939/44 és 1989/93 között tartja a szerző érvényesnek, olyan országokat ad a halmazhoz, amelyek többsége ebben az időszakban nem is létezett önálló, szuverén államként, sőt némelyik soha korábban. Másfelől miközben ideologikus közösségként, tehát a „szovjet kommunizmus” kísérletét megtapasztalt államokról beszél, nem sorolja a régióba a Szovjetuniót, viszont annak egyes (nyugati) területeit igen. Mintha azok önálló entitásként funkcionáltak volna az adott korszakban. Harmadrészt, megelőlegezi azt a megállapítást, hogy ezen régió egyes államai 1945 után is „egymástól függetlenül fejlődő országok és régiók történelme marad”. Nem világos, hogy a szerző itt mire gondol, hiszen éppen azért hozta egy „kelet-európai halmazba” ezen országokat, mert közös sorsközösség várt rájuk a „szovjet típusú kommunizmus” alatt. Megjegyzendő, hogy ha a régiót nem tekintené a szerző homogén egységes fogalomnak, akkor megkülönböztethetne az évszázados gazdasági-társadalmi fejlődés alapján alrégiókat is, ez persze szemben állna az általa megkonstruált ideologikus Kelet-Európa fogalommal.

Bottoni szerint a „kelet-európaiság” nem más, mint a tárgyalt korszakban kialakult közös tudat („leülepedett emlékezetrétegek”), amelytől ugyan a keleti-európai értelmiség szabadulni kíván, stigmának tekinti, de egyelőre e tudat mélyen rányomja a bélyegét a régió fejlődésére, és egyúttal akadályozza a Nyugathoz történő visszatérést. Vagyis Bottoni szerint a tudat határozza meg a mai kelet-európai létet, nem pedig a több évszázados történelmi szétfejlődés okozta világrendszerbeli viszonyok. Ez tehát a kiinduló alapja a könyvnek, amely 1944-től napjainkig tekinti át a régió történelmét úgy, hogy a kronologikus összefoglalást tematikus megközelítéssel vegyíti. A Bottoni által feldolgozott témák valóban a legfontosabb történeti problémákra fókuszálnak, de ezek közül is kiemelkedő és gyakran visszatér két elem: a nemzeti-kérdés és az Európához, azaz a nyugati civilizációhoz való viszony.

A könyv tartalmilag 70 évet foglal össze, 1944-től kezdve 2014-ig, a kézirat lezárulásáig. E közel háromnegyed század évet öt nagy fejezetben tárgyalja. E fejezetek a kronológiát követik, a fejezeteken belül viszont tematikus megközelítést alkalmaz. Az öt nagy fejezet a következő címeket viseli: 1. Szovjet pályán (1944–1948); 2. Terror és enyhülés (1949–1955); 3. Politikai válságok és társadalmi konszolidáció (1956–1972); 4. A szovjet tömb hanyatlása és bukása (1973–1991); 5. Visszatérés Európába. A posztkommunista demokráciák sikerei és kudarcai.

Jelen írásban nem vállalkozhatok a könyv részletes tartalmi ismertetésére, csupán a főbb koncepcionális elemeket ragadom ki. Elsőként talán a legfontosabb – a mai történészi viták középpontjában is álló – kérdés, hogy miképpen értékeljük az 1944 és 1948 közötti időszakot. A kérdés megválaszolásához Bottoninak van egy nagyon fontos megállapítása (Fejtő Ferenc és Mark Kramer elemzései nyomán), mégpedig az, hogy a háború után a régióban a „hagyományos értelmiségi osztály eltűnése önmagában is elősegíti a szocializmusba való fokozatos és békés átmenetet (45.o), illetve hogy a „zsidó diaszpóra drasztikus csökkenése egy magasan képzett, gazdaságilag dinamikus és a nyugati hatásokra és a modernitás kihívásaira nyitott társadalmi csoport eltűnésével járt”, és mindezek „olyan etnikai stabilitást teremtettek Kelet-Európában, amely döntően elősegítette a Szovjetunióhoz hű kommunista pártok gyors és akadálymentes hatalomátvételét” (34.o.) E megállapítások valóban kulcsfontosságúak a háború utáni pár év történéseinek megértésében. Bár Bottoni itt nem tárgyalja részletesen, de ide tartozik a vagyoni átrendeződés problémája is, vagyis az elhagyott zsidó és német vagyon „átvétele” minden országban (lásd pl. Jan T. Gross: Złote żniwa, 2008.). Ugyanitt érdemes megjegyezni egy másik megfontolásra érdemes felvetést, amelyet a krízis-kutató társadalomtudósok manapság középpontba állítanak, a migráció válságot előidéző hatását. A háború alatt és közvetlenül utána – maga Bottoni is részletesen leírja – közel 30 millió kelet-európai vált különböző formájú „etnikai tisztogatás” áldozatává: a népességcserétől a kényszerkitelepítésig, a munkatáborokba hurcolástól a tömeggyilkosságig (28.o.). E hatalmas migráció később komoly társadalmi feszültségekkel járt mindenütt, de elsősorban a lengyel–német és a szlovák–magyar viszonylatban. E migrációs tényező pedig véleményem szerint ellentétben áll a fentebb említett stabilitással, hiszen hiába vált például Lengyelország etnikailag homogén nemzetállammá, a nyugati területekre telepített lengyelek évtizedekig nem érezték magukat sem biztonságban, sem otthonosan, s ennek komoly gazdaságpolitikai hatásai voltak később.

Bottoni kiindulópontja tehát arra utal, hogy a „szovjet rendszer” kialakítása előtt már 1944/45-ben megteremtődtek a feltételek, mégsem gondolja úgy a szerző – véleményem szerint nagyon helyesen –, hogy az lett volna a program.

Az 1945–1948 közötti időszak értelmezéséhez Bottoni három fontos megállapítását érdemes idézni: 1. „Jalta nem a világ felosztását jelentette és nem akkor veszett el Kelet-Európa a Nyugat számára”, szerinte a megállapodás inkább a szövetségesek együttműködési akaratát tükrözte (44.o.); 2. „Kelet-Európa a szovjet vezetés számára elsősorban egy kiterjedt biztonsági zónát jelentett” (46.o); 3. 1945 és 1948 között a kelet-európai régióra nem alkalmazható a „szovjetizálás” fogalma, mert „Kelet-Európa országai 1947-ig a szovjet hatóságok részéről differenciált, a helyi politikai hagyományokat és pillanatnyi érdekeket figyelembe vevő bánásmódban részesültek” (46-47.o.). S bár nem definiálja a szerző a „népi demokrácia” fogalmát, e fejezetek gondolatmenetéből úgy tűnik, hogy osztja azt a nézetet, hogy a „népi demokrácia” átmentet képzett a totális diktatúra irányába, de önmagában – fordulat nélkül – nem vezetett volna el hozzá (vagyis inkább átmeneti időszak, nem pedig átmeneti történeti korszak). E fejezetben egyébként Bottoni meggyőző felosztást alkalmaz az egyes országokra a tekintetben, hogy a fordulat miképpen zajlott le: Jugoszláviát és Albániát az élenjárók közé sorolja, Lengyelországot, Romániát és Bulgáriát úgy jellemzi, hogy „külső segítség”, azaz a szovjetek erőteljes beavatkozása nélkül nem sikerült volna a fordulat, Magyarországot és Csehszlovákiát pedig a „megfojtott demokráciák” címkével látta el azon az alapon, hogy e két államban létezett a demokrácia – bár nem tökéletes formája – és a helyi kommunista pártoknak végeredményben puccsal vagy választási csalással kellett hatalomra jutniuk.

A sztálinizmus időszakát (1949–1955) a második fejezet foglalja össze, de itt is leszögezi a szerző, hogy „Kelet-Európa szovjetizálása nem jelentett egyet az összes nemzeti jelleg eltüntetésénél”, bár a vezetők törekedtek a szovjet minta átvételére. E fejezetben is előtérbe kerül az ideológiai erőszak, illetve a nemzeti és vallási elnyomás. Mint írja 1949 és 1953 között ötféle elnyomó tevékenység különböztethető meg: 1. a kommunista pártokon belüli pluralizmus elítélése; 2. a szociáldemokrata politikai ellenfelek megsemmisítése; 3. a katolikus és a neoprotestáns egyházak elleni harc; 4. tömeges letartóztatások és differenciált kitelepítések (kulákok, „burzsoák” stb.), 5. megelőző rendőrségi akciók (prostituáltak, koldusok stb. ellen). Összességében mindezt Marius Oprea román történész nyomán „állami terrorizmusnak” nevezi (104.). Sajnálatos azonban, hogy Bottoni a következő alfejezetekben nem követi végig az elnyomás ezen öt fajtáját az egyes országokban, hanem csupán a pártokon belüli – egyébként már jó ismert – belharcokat, koncepciós pereket ismerteti, illetve a viszonylag szintén jól ismert kitelepítések és büntetőtáborok történetét mutatja be érintve az egyházak elleni terrort is.

A harmadik fejezet az 1956-os lengyel és magyar eseményekkel kezdődik, Bottoni fordulópontnak tekinti az SZKP XX. kongresszusát, amely katalizátorszerepet játszott a régióban zajló társadalmi feszültségek eszkalálódásában, ami e két országban egészen a robbanásig vezetett. Majd ezután a konszolidálódott „létező szocializmusokat” veszi sorra az egyes országokban egészen az 1973-as első nagy gazdasági világválságig. Bottoni ugyan nem fejti ki, hogy mit ért a „létező szocializmus” fogalma alatt, de láthatóan – bár nem hivatkozik rá – a Schumpeter féle institucionális szocializmus-definíció áll közel hozzá (lásd: Joseph A. Schumpeter: Capitalism, Socialism and Democracy. London, 2003.), vagyis nem rekonstruálja a marxi szocializmust és nem azt veti össze a kelet-európai valósággal, hanem az elméleti megközelítés helyett történetit alkalmaz, mondván, hogy a kialakult intézményes modell (a termelőeszközök és a termelés felett az állami hatóságok rendelkeznek döntően) a „létező szocializmus”. Az intézményi megközelítés azért is hasznos ebben az esetben, mert nem ideológiai, hanem gazdasági küzdelemként írja le a „Kelet-Nyugat versengést”: „Az 1950-es évek végétől az 1970-es évek elejéig a Szovjetunió és Kelet-Európa teljes egészében felvállalta a gazdasági versenyt a nyugati világgal” (164.o), és ahogy Bottoni megállapítja, ebben a versenyben nem is vallott szégyent. Nem ideológiai megfontolásokat lát a kelet-európai gazdasági reformok mögött, hanem pusztán gazdasági érdekeket. Sőt Nigel Swainra hivatkozva megállítja, hogy a piaci reformok okozta gazdasági konjunktúra éppen a „minden gazdasági racionalitástól idegen ideológiai diktátum miatt” bicsaklott meg (167.o.). Bottoni bátornak nevezi a gazdasági reformokat, különösen a magyar új gazdasági mechanizmust és a húsz év szocializmus mérlegét tekintve egyértelműen pozitív képet fest: „A második világháborút követő huszonöt évben Kelet-Közép-Európa döbbenetes gazdasági, társadalmi és kulturális változáson ment keresztül”, majd Angus Maddison számításaira alapozva megállapítja, hogy a szovjet tömb a bruttó hazai össztermék évi 3,9%-os növekedését érte el, ez a világgazdaság történetének egyik legkiemelkedőbb eredménye” (175.o.). A társadalom szempontjából is hatalmas előrelépést regisztrált: „A szociológusok és demográfusok által használt összes indikátor [...] határozott javulást mutatott.” (176.o).

Bottoni úgy ítéli meg – véleményem szerint helyesen –, hogy a hetvenes évek első felében a szovjet tömb nemzetközi befolyása is elérte történeti csúcspontját. 1973–1975-től folyamatosan csökkent a nemzetközi befolyása és a gazdasági teljesítőképessége, az évtized végétől pedig egyre rohamosabb csökkenést mutatott minden téren. A hetvenes évek közepétől egyre több helyen érezhetően növekedtek a társadalmi feszültségek, a gazdasági növekedés csökkenő üteme hamarosan érezhetővé vált a mindennapokban is. A válság szakaszait és a kormányzó kommunista pártok által keresett utakat vizsgálva Bottoni a következőkre jutott:

Lengyelországban alakult ki a legsúlyosabb helyzet, ahol a társadalmi elégedetlenség élére állt a katolikus egyház is. A Szolidaritás mozgalom létrejöttére adott válasz, a katonai államcsíny (1981) megtörte ugyan a demokratikus kibontakozást, de nem jelentett visszatérést a „klasszikus kommunista rendszerhez” (198.o.). Csehszlovákiában, Magyarországon és az NDK-ban a rendszer stabilnak látszott, de érezhető volt  már bizonyos nyugtalanság. Csehszlovákiában a rendszer különösen stabilnak tűnt, az ellenzék sem követelt valódi politikai fordulatot, a gazdaságban reformok nélkül végig fenn tudták tartani a tervutasításos irányítási modellt és valamiféle ideológiai koherenciát (kár, hogy Bottoni nem fejti ki részletesebben, hogy volt-e szerinte, és ha igen, akkor milyen sajátossága a csehszlovák rendszernek ideológiai téren). Az NDK-val kapcsolatban kiemeli, hogy a válság elmélyülésével a német történelmi örökség felszínre hozása, valamiféle internacionalizmusba bújtatott német nacionalista politika gyakorlása került előtérbe (itt is szívesen olvastam volna erről részletesebben). A magyar eset annyiban különbözik a másik kettőtől, hogy bár a stabilitás itt is létezett, 1978 után visszatértek a gazdasági reformok bizonyos elemei a gyakorlatba, majd az IMF és a Világbank segítségével szerettek volna kilábalni a válságból. Romániában, Bulgáriában és Jugoszláviában egyértelműen az etnikai kérdés került előtérbe, a hatalom az etnikai kártya kijátszásával próbálta a társadalmi feszültségeket csökkenteni, mint kiderült sikertelenül.

Hasznos lett volna egy összefoglaló alfejezet a válság okairól, ennek hiányában csak következtetni tudunk, hogy Bottoni szerint mi vezetett a rendszer összeomlásához. Egyrészt a mindig előtérbe kerülő megoldatlan nemzeti és etnikai kérdés, másrészt avilággazdasági válság begyűrűző hatása, az elvesztett versenyképesség, harmadrészt a gazdasági szempontból „irracionális” ideológiai követelmények, végül pedig a gorbacsovi peresztrojka hatása. Azért is hasznos lett volna, ha a szerző maga foglalja össze, mert akkor feltehette volna a kérdéseket is: miben különbözött az 1973 előtti történet az utána következőtől, mi változott meg, hogy kerültek napirendre és miért pont akkor, olyan problémák, amelyek előtte nem voltak. Számomra erős hiányérzet mutatkozik a belső ellenzéki mozgalmak bemutatásával kapcsolatban is. Véleményem szerint például a lengyel Szolidaritásnak jóval nagyobb jelentősége volt a rendszer megdöntésében, mint ami itt a könyvben megjelenik. Másfelől pedig, véleményem szerint itt ütközik ki az institucionalista szocializmus-definíció egyik gyengesége. E megközelítés ugyanis nem teszi fel a kérdést, hogy milyen alternatívák voltak, ha voltak, a szocializmus megújítására. A hatvanas évek gazdasági reformjai szinte mindenütt piaci irányultságú liberális elgondolásokat tartalmaztak, amelyek – ma már tudjuk – semmiképpen sem vezethettek a szocializmus megerősítéséhez, vagyis elveszett a rendszer legitimációs bázisa (saját maga számolta fel), nem volt többé legitimáló tényező a jövőbe vetett hit, a küzdelem egy, a kizsákmányoló kapitalizmusnál jobb világért. Nem véletlen, hogy a rendszer milyen agresszívan reagált az olyan marxista alapról induló kritikákra, mint amilyen 1964-ben Karol Modzelewski és Jacek Kuroń Nyílt levele, vagy Haraszti Miklós Darabbér című műve voltak. Modzelewskiék 3,5–3,5 év, Haraszti „csak” felfüggesztett börtönbüntetést kaptak. Mindkét elemzés arra mutatott rá – bár más megközelítéssel és más kontextusban – hogy a „létező szocializmus” nem is valódi szocializmus, hiszen kizsákmányolja a munkásosztályt. Az ideológiai megújulás, mint a gazdasági rendszer elméleti háttere nagyon is fontos volt, az ötvenes–hatvanas években e revizionistának bélyegzett marxista filozófusok vitáiból kikerekedhetett volna a szocialista megújulás lehetősége, de ez nem adatott meg. A rendszer ideológiai kiüresedése, s egyúttal egyik legfontosabb legitimációs pillérének eltűnése egyértelmű a hetvenes évekre. Ezzel együtt a gazdasági válság begyűrűzése, a versenyképesség csökkenése miatt bekövetkezett életszínvonal-csökkenés pedig kihúzta a rendszer másik legitimációs pillérét is. Amikor Gorbacsov hatalomra került mindezek már kézzelfogható tények. A Szolidaritás leverése pedig az utolsó illúziók szétoszlatását jelentették. Ezért gondolom, hogy nem lehet negligálni az ideológiát egy alapvetően ideologikus rendszer elemzésekor (Michal Kopeček kiváló könyvet írt cseh nyelven a revizionista marxista szellemi irányzatok összehasonlításáról: Hledání ztraceného smyslu revoluce. Zrod a počátky marxistického revizionismu ve střední Evropě 1953–1960. Praha, 2009.). Összességében persze Bottoni is állítja – Mark Kramert idézve –, hogy a közép-európai országok önállósulási törekvései súlyosan aláaknázták a szovjet hatalom legitimációs alapját (224.o.), de ennél is fontosabb, hogy ezek az önállósulási törekvések már nem a szocializmus megújítását célozták, sem a kommunista pártok reformszárnyai, sem az ellenzékek részéről. A könyv egyébként felveszi az itt vázolt „fonalat”, amikor „az elitek csendes lázadásáról” ír a szerző (227.o.): azaz a korábban elnyomott már részben liberálissá vált marxista értelmiség arra a köveztetésre jutottak, hogy a „rendszer válsága a globalizációhoz való kapcsolódást, a gazdaság gyors liberalizációját teszi szükségessé”. Az elitek e „felismerése” persze több forrásból is táplálkozhatott: egyrészt csalódhattak a „munkásosztályban”, akik korábban nem ismerték fel saját érdekeiket, nem álltak a marxista értelmiség mögé (kivétel Lengyelország, ahol egymásra találtak), másrészt a nyugati sugalmazások és válságkezelő forgatókönyvek is mind a liberalizálódást írták elő, harmadrészt pedig a magát szocialistának valló állam folyamatosan elnyomta hangjukat. Végül is a gyors liberalizáció lett az alapja a konszenzusos (lengyel és magyar) rendszerváltásnak, de később a forradalmi (csehszlovák, NDK, román) változásoknak is.

A könyv végül áttekinti a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadot, s leszögezi, hogy a várva várt remények végül nem váltak teljesen valóra ráadásul komoly „transzformációs veszteségekről” is beszélhetünk (257-262.o.). Bottoni azt is megállapítja, hogy az elmúlt század (tehát a „létező szocializmus” előtti időszakot is beleértve) társadalomtörténeti öröksége és dinamikái kulcsszerepet játszanak ma is a „régió többször beindított és megszakított nyugati felzárkóztatásában” (261.o.). E megállapítással magam is egyetértek, csupán azt nem értem, hogy ha Bottoni is így látja, akkor miért nem kezeli Kelet-Európát (vagy Kelet-Közép-Európát) önállótörténeti régiónak, ahogy azt a bevezetésben leszögezte. Mindez még érthetetlenebb lesz akkor, amikor az olvasó a kötet zárszavához ér. Itt a szerző egyértelműen fogalmaz: „Kelet-Európa újólag a fejlett Európa és a nyugati világ perifériáján találta magát” (287.o.). Márpedig Kelet-Európa akkor találhatta magát „újólag” a periférián, ha már egyszer volt ott, és igen ott volt 1945 előtt is. Bottoni végül egy programot is megfogalmaz e kelet-európai népek számára: tanulni kellene az eddigi hibákból, hogy „ne alakuljon ki egy posztkommunista államokból álló félperiféria”. Én attól tartok, hogy elkéstünk…

A könyv minden erénye ellenére sajnos tartalmaz ténybeli hibákat és elírásokat is. Talán fordítási hiba lehet a 32. oldalon „a Szovjetuniótól Lengyelországnak juttatott területen” mondatrész, a Szovjetunió ugyanis nem adott, hanem elvett Lengyelországtól. Hasonló oka lehet a 36. oldalon található zavaros bekezdésnek, ahol úgy tűnik, mintha a lengyel Honi Hadsereg kollaboráns lett volna a náci megszállókkal. Ez biztos, hogy nem volt így. Előfordul téves név is: Osóbkawski helyett Edward Osóbka-Morawski lenne a helyes (52.o.), az „önigazgatás” helyett pedig gyakran „önrendelkezés” szerepel, ami nem teljesen ugyanazt jelenti. Komolyabb tévedést olvashatunk (125.o) az ’56-os lengyel események tárgyalásánál (Hruscsov delegációja nem október 20-án, hanem 19-én érkezett Varsóba és pontosan tudta, hogy vezetőváltás fog történni. Éppen ezért érkezett oda, hogy azt megakadályozza, bár végül beleegyezett Gomułka személyébe), ahogy a ’68-as csehszlovák prágai tavasz bemutatásába is hiba csúszott (170.o.): 1968. július (14)–15-én nem Moszkvában volt tanácskozás, hanem Varsóban, ahová meghívták a csehszlovák vezetést, de az visszautasította a részvételt. Hasonló tévedések olvashatók az 1970. decemberi lengyelországi vérengzéssel kapcsolatosan is (194.o.). Helyesen 1970 decemberében Gdańskban, Gdyniában, Elblągban és Szczecinben lőttek a tömegbe, nem pedig Sopotban. Összesen 45 halottja és kb. 1000 sebesültje volt az akciónak, amelyet nem „munkásmilíciák”, hanem a polgári rendőrség a katonaság követett el. Az 1981-ben bevezetett hadiállapot idején viszont (197.o.) – a könyvben olvashatókkal ellentétben – az első napokban „mindössze” 9 halálos áldozata volt az akciónak Katowicében a Wujek bányában, majd 1989-ig több mint 100 rendőri erőszak miatt bekövetkezett halálos áldozatról tudunk név szerint.

Mindettől függetlenül Stefano Bottoni könyve erősen ajánlott a régió történelme iránt érdeklődő szakmai és nem szakmai közönségnek is. Nagy erénye, hogy a „behozta” a magyar tudományos köztudatba az elmúlt 25 év nemzetközi szakirodalmi termésének legfontosabb téziseit: az angol, német, francia mellett a legfontosabb román, olasz és magyar irodalom is feldolgozásra került. Az ilyen nagy vállalkozások elkerülhetetlenül hibákkal járnak, de Bottoni kísérletet tett arra, hogy a kronologikus feldolgozáson belül tematizáljon és az egyes – általa fontosnak vélt – kérdésekre minden ország szempontjából megadja a választ. E nem könnyű feladatot összességében jól oldotta meg a szerző, a hibákat pedig ki lehet javítani a hamarosan megjelenő második kiadásig.

Mitrovits Miklós

Eredetileg megjelent a Kelet-Közép Európa Története a XX. században blogon. Újraközölve a szerző engedélyével.

A nagy érdeklődésre való tekintettel megjelent a kötet második kiadása. Megrendeléssel és könyvbemutatóval kapcsolatos információk itt.

Rovatok: