Új utak a kommunista történet kutatásában – a Magyar Történelmi Társulat kerekasztal-beszélgetése

A Magyar Történelmi Társulat 2014. december 15-én tartotta Új utak a kommunista történet kutatásában című kerekasztal-beszélgetését az ELTE BTK Kari Tanácstermében. A kerekasztal résztvevői Apor Péter, Stefano Bottoni, Horváth Sándor és Mitrovits Miklós, az MTA BTK TTI kutatói voltak.

Fotó: Fekete Bálint

A rendezvény elején Pók Attila, a Társulat főtitkára köszöntötte a megjelenteket, akik néma főhajtással adóztak R. Várkonyi Ágnes és Szabolcs Ottó emlékének. A főtitkár kiemelte, hogy az esemény szerepe, hogy az érdeklődők kortárs történészek kutatásai alapján kaphassanak behatóbb képet az 1945 utáni korszak újszerű megközelítéseiről.

Fotó: Fekete Bálint

A beszélgetést Horváth Sándor kezdte, aki a cím kapcsán rögtön a különféle fogalomhasználatokra hívta fel a figyelmet: érdemes megkülönböztetni a kommunizmus és a szocializmus fogalmát, hiszen előbbire a létező szocializmus idején is egyfajta utópiaként (soha meg nem valósuló létállapotként) tekintettek. Felidézte azt is, hogy pályája elején a szocializmus kutatásáról azt mondták neki az idősebb levéltárosok, történészek, hogy ez nem történelem, hanem szociológia. Érvelése szerint ma már ennél sokkal jobb a helyzet, hiszen a fiatal történészek nem csak szigorúan vett társadalomtörténeti elemzéseket végeznek, hanem kultúrtörténeti kutatásokat is, amelyek beemelik például a környezeti történelem szempontjait. Mindebben jelentős szerepe van annak, hogy manapság már itthon is könnyen hozzáférhetőek a legfrissebb nemzetközi szakmunkák, például a CEU könyvtárában. Horváth végezetül elmondta, hogy bár a helyzet sokat javult, ettől függetlenül a téma még a mai napig is forró, mivel a mindenkori kormányzat új típusú intézményi keretekben próbálja megragadni a történelem normatív értékeit.

A kutató beszélt az idén megjelent, Az ügynök arcai című kötetéről is, amelyben a bűnösök–áldozatok dichotóm szemléletmód helyett más, finomított megközelítéssel mutatja be az állambiztonságok munkáját. A kerekasztalhoz kapcsolódva elmondta, hogy Ö. Kovács Józseffel az állami erőszak és kollektivizálás relációiról szóló köteten dolgoznak. Készülőben van továbbá egy tanulmánykötet, amely a 2013 májusában az MTA BTK TTI-ben tartott Háborús társadalom, háborús traumák, 1938–1948 című konferencia anyagát adja majd közre. A korszakhatárokkal kapcsolatban elmondta, ezek indokoltak, mivel társadalomtörténeti nézőpontból teljesen máshova is lehet helyezni ezeket a súlypontokat.

Végezetül Tomka Béla és Rainer M. János munkásságára hívta fel a közönség figyelmét. Előbbi történész a jóléti államok kutatása területén publikált kiemelkedő tanulmányokat, utóbbi munkásságából a Kádár-korszak alatti valóságészlelésre vonatkozó szövegeket emelte ki.

Fotó: Fekete Bálint

A második felszólaló, Stefano Bottoni a beszélgetés újabb szálát indította el azzal, hogy elmondta, az MTA TTI kutatói pontosan érzik a rájuk nehezedő társadalmi és politikai nyomást. Mint mondta, 2014-re a Történettudományi Intézet elvesztette monopolhelyzetét a jelenkor kutatását illetően. Az új helyzethez idomulva az Intézet olyan projektekbe kapcsolódott be, amelyek a kommunista időszakot nemzetközi viszonyrendszerbe ágyazzák be. Úgy vélte, Magyarországon az egyik probléma, hogy olyan szakmai táborok alakultak ki az elmúlt időben, amelyek nem kommunikálnak egymással. A mai magyar történészeknek az lenne az egyik feladatuk, hogy – akárcsak nyugaton, közös fellépéssel – feloldják ezt a feszültséget. A történész példaként említette Ö. Kovács Józsefnek a kollektivizálás második hullámáról szóló könyvét (A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában. A vidéki Magyarország politikai társadalomtörténete 1945–1965. Budapest, Korall, 2012.), amelyet „paradigmaváltó narratívaként” értékelt, a könyv ugyanis a bevett nézeteket „mélyfúrásokra” alapozva módosította.

Bottoni kitért arra is, hogy az újonnan felállított intézményekre vagy a „rendszeren kívüli” írásokra gyakran nincs reakció, bár ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Utóbbira példaként Kalmár Melinda frissen megjelent kötetét hozta (Történelmi galaxisok vonzásában. Budapest, Osiris, 2014.), amely intézményi háttér nélkül készült („égből pottyant”).

Végezetül saját munkásságáról is szót ejtett, amelynek friss eredménye A várva várt Nyugat. Kelet-Európa történet 1944-től napjainkig (Budapest, MTA BTK TTI, 2014.) című szintézise. Emellett elmondta, jelenleg az állami erőszak összehasonlító vizsgálatával foglalkozik az 1970-80-as évekre vonatkozóan.

Fotó: Fekete Bálint

Apor Péter felszólalása elején szintén a címre hívta fel a figyelmet, mivel abban szerinte néhány évvel ezelőtt még szocializmus szó szerepelt volna, míg ugyanekkor Angliában a communism. Nyugaton ma inkább a socialism kapna helyet, mivel érezhetően eltolódott a hangsúly efelé. Kifejtette, hogy amikor a kommunizmusról beszélünk, akkor a társadalmi intézményeket elsősorban politikai orientáltságuk révén próbáljuk megérteni, míg a szocializmus révén egy bővebb, decentralizáltabb értelmezést adunk a korszak működésének. A szocializmus fogalom előtérbe helyezése azért hasznos, mert szakít a hidegháborús paradigmával, és helyette komplex módon közelíti a szocializmust. Ebben a szemléletben a történetírás a nemzetállami keretek helyett a nemzetközi kontextussal foglalkozik, és így nem a nemzetállami folytonossághoz köti a szocializmust, hanem társadalom és kultúrtörténeti nézőpontból közelíti meg azt. A kelet-európai országok közötti kooperációk kutatása sem elsősorban az elit kutatásra reflektál, hanem a munkások és a középosztály szempontjaira.

Apor elmondta, hogy a historiográfiai tradíció mindezt erősíti, de a kutatók az új szempontok mentén – a kelet-európai régióban való értelmezéseken túllépve – a nyugat-európai és dél-amerikai fejlődési utakkal végeznek összehasonlító elemzéseket. Mindez a modernitás kérdésén keresztül határozza meg a szocialista időszak jelentőségét. Az életmódbeli változások alapján lehet arról beszélni, hogy mennyiben determinálta a kelet-európai országok állampolgárainak mindennapjait az, hogy diktatórikus rendszerben éltek. Apor beszámolt arról is, hogy egy nemzetközi összehasonlító kutatásban vesz részt, amely azt vizsgálja, hogy a harmadik világ hogyan hat Kelet-Európára, pontosabban azt, hogyan épültek be a harmadik világgal kapcsolatos nézetek a kádári Magyarország hétköznapjaiba, illetve a szocializmus megújításának lehetősége miként határozta meg a harmadik világ, a kolonizációból kilépő új nemzetállamok helyzetét.

Fotó: Fekete Bálint

Az utolsó megszólaló, Mitrovits Miklós is azzal kezdte, hogy a politikai és társadalmi elvárások nagyon is léteznek és a mindennapokban tetten érhetőek. Ő a feszültség forrását abban látta, hogy a köznapi elvárások és a szigorúan szaktudományos kutatási területek, a történészi kérdésfeltevések gyakran nem esnek egybe. Mitrovits szerint például az „információs kárpótlás” a legtöbb kelet-európai országban szintén elmaradt, de az elmúlt években több országban előreléptek, míg itthon ez nem mondható el. Kiemelte, hogy habár a hazai kutatók sok mindent feltártak az állambiztonság működésével kapcsolatban, mégis – utalva a média szerepére – nagyon kevéssé jutnak el az eredmények a nagyközönséghez. Leszögezte, hogy a társadalom jogosan várja el, hogy a történetíró feltárja a „kényes iratokat”, ha kell, leleplezze az „egykori árulókat”, de ezt a feszültséget nagyon nehéz feloldani.

Mitrovits rávilágított egy további fontos problémára: bár az összehasonlító történetírás nagyon népszerű, de a szerzők sajnos sok esetben nem ismerik a kelet-európai országok nyelveit. Erre – Niederhauser Emil példáját követve – azért is szükség lenne, mert nincs kellő forrás fordításokra, így a történészeknek kell elsajátítaniuk a szükséges nyelveket. Szemléltetésként a lengyel–magyar kapcsolatokról szóló kötetet hozta (Lengyel, magyar „két jó barát”. A magyar–lengyel kapcsolatok dokumentumai, 1957–1987. Budapest, Napvilág Kiadó, 2014.), amelyben 120 db dokumentum kapott helyet, de több ezerből kellett kiválasztani ezeket. A kötetről elmondta, hogy ez nem pusztán egy diplomáciatörténeti kiadvány, sokkal inkább a politikatörténet jobb megértésére ad lehetőséget. A kapcsolatteremtés a korszakban ugyanis nem a hagyományos vonalakon történt, a legfontosabb csatornák pártszinten épültek ki. A kutató kiemelte, hogy a magyar–lengyel bilaterális kapcsolatok révén sokkal többet tudhatunk meg a lengyel és a magyar belpolitikáról, ezért is fontos a primer források felé lépni.

Mitrovits A várva várt Nyugatra is kitért, amelyben nagyon fontos újításnak tartotta, hogy a fejezetek a kelet-európai régió egy-egy problémahalmazát, pontosabban a különböző országok válaszreakcióit fókuszba állítva sorakoznak.

Fotó: Fekete Bálint

A kérdések előtt Horváth Sándor reagált az elhangzottakra. Mint mondta, a történelemben a különböző szintek szereplőire aktorként, a történéseket aktívan befolyásoló személyekként kell tekintenünk. A hatalom ugyanis nem egy elvont entitás, hanem emberek, bürokraták alkotják, így figyelembe kell venni személyiségüket, egyéni döntéseiket, lehetőségeiket stb. Azt is hozzátette, hogy ma diszkusszívabb a hazai történetírás, mint korábban, és a tudomány komparativitása miatt érdemes beemelni az elemzésbe más (országokból származó) megközelítéseket, és reflektálni ezekre.

Az est további részében a közönség kérdései, hozzászólásai következtek. Stefano Bottonitól azt kérdezték, hogy milyen eltérések vannak az állambiztonság kutatásával kapcsolatban Romániában és Magyarországon. A román emlékezetpolitikával kapcsolatban – amelyről Az ügynök arcai című kötetben írt – felidézte a 2005-ben alapított Bűnök Intézetének tagjaival történt magyarországi találkozását, amelyen kiderült, hogy a román kutatók számára a bűnök hangsúlyozása egyértelmű volt, Bottoni szerint azért, mert a társadalmi és politikai elvárás sokkal erősebb. Úgy érvelt, az állami közigazgatás felső vezetésében az egykori szocialista hagyományok és reflexek működnek, a lehallgatások például a mai napig megszokottak. Kiemelte, hogy Romániában az 1990-es években több középkorral, újkorral foglalkozó történész tért át a jelenkor vizsgálatára, mivel ott nem volt hagyománya a jelenkorkutatásnak. Magyarországon teljesen más volt a helyzet, mivel volt, ahol már a Kádár-korszak idején tudományos szempontból mértékadó történészek foglalkoztak a korszakkal.

Fotó: Fekete Bálint

Müller Rolf, az ÁBTL levéltárosa hozzászólásában kiemelte, hogy ennek az ülésnek tudománypolitikai üzenete is van. Felidézte, hogy egykor, a Történeti Levéltár alakulásánál is voltak politikai feszültségek. A mostanság létrehozott új intézetekkel kapcsolatban rámutatott, hogy egyelőre nem lehet vitába bocsátkozni ezekkel, mivel a tudományos megközelítések, módszertani különbségek nem mutatkoztak meg. Arra a kérdésére, hogy miért nem hívtak meg az új intézményekből képviselőket, Pók Attila leszögezte, hogy a TTI műhelymunkáját kívánták előtérbe helyezni, és a legutóbbi közgyűlést követő tankönyv-vitára utalt, amikor több nézőpontot képviselő résztvevő kapott lehetőséget érvei felsorakoztatására.

Bottoni árnyalta az új intézetekkel kapcsolatos képet. Mint mondta, pozitív, hogy alakulnak a partnerségi kapcsolatok, de az MTA lehetőségei ezzel párhuzamosan beszűkülnek, ráadásul a nemzetközi szintű kooperáció lehetősége is csökken, mivel a magyar történelem iránti érdeklődés visszaesik. Leszögezte, hogy az Akadémián dolgozó közösség alapvetően plurális és ennek a megőrzése rendkívül fontos. Szerinte az Akadémiát „furcsa presztízse” és helyzete teszi „jó célponttá”, ami miatt védekező állásba kényszerülnek az ott kutató történészek. Mindezek miatt fontos, hogy elfogadtassák, alátámasszák saját nézőpontjukat, tevékenységüket.

Horváth Sándor is reflektált a felvetésre, szerinte az új intézményekkel az a baj, hogy semmilyen szakmai konszenzusban nem részesültek, illetve az egykori elismert intézmények romjain épültek fel, továbbá figyelmen kívül hagyták az egykori, finanszírozástól megfosztott intézetek képviselőinek munkáit. Horváth szerint az ÁBTL elődjének létrehozását nem érdemes összehasonlítani a mostani intézetekével, mivel az első Orbán-kormány kultúrpolitikája teljesen más volt, mint a mai. Hozzátette, szerinte sincsen szakmai konfliktus, mivel az új intézeteknek egyelőre nincsenek szakmai programjai.

A zárszóban Horváth Sándor a Hungarian Historical Review-t említette, mivel a periodika pozitív utat járt be az elmúlt időben, továbbá a kelet-európai rendszerváltások emlékezetével foglalkozó kötet szerkesztésének munkálataira tért ki. Apor Péter a politikai identitásképzés és a történelem viszonyáról szólt, hangsúlyozva, hogy nem céljuk politikai programok legitimációja, illusztrálása. Stefano Bottoni a jövőt illetően elmondta, három témával foglalkozik a jövőben: Mikó Imre életrajzát szeretné elkészíteni, vállalkozott a Securitate társadalomtörténeti feldolgozására – külön vizsgálva a szervezetet kisebbségi közegben –, végül Kelet-Európa állambiztonságainak együttműködését szeretné feltárni, különös tekintettel az 1956–1963 közötti magyar–román együttműködésre. Mitrovits Miklós visszatért az új intézeteket érő „össztűzre”, amely véleménye szerint elenyésző ahhoz képest, amilyenben a hasonló cseh és lengyel intézeteknek volt részük. Mint mondta, a lengyel és a cseh intézmények elnyerték legitimitásukat, ki kell várni, hogy a friss magyar kutatóhelyek hogyan teljesítenek. Ő a várható lengyel–magyar együttműködésről beszélt, mondandóját azzal zárta, hogy a térségben a nyelvi korlátok kiküszöbölését leginkább a kutatásokhoz kapcsolódó hasonló módszertan hozhatja meg. 

Bezsenyi Tamás - Fekete Bálint

Fotó: Fekete Bálint

 

Rovatok: