Pszicho-western a második világháború utáni Magyarországon – az 1945 című film történészszemmel

A Moszkva teret és a Senki szigetét is jegyző Török Ferenc már sokszor bizonyította, hogy ért a hangulatfestéshez és a jellemábrázoláshoz. Legutóbbi filmjében azonban egy igen kényes témához nyúlt: a magyar társadalom második világháborús szerepvállalását és a holokauszthoz fűződő viszonyát vizsgálta a mikrotörténelem lencséjén keresztül, olyan kérdéseket is felvetve, létezik-e a kollektív bűnösség, és bemutatva, hogy egy látszólag aprócska esemény is elindíthatja a bűntudat lavináját...

1945 augusztusa tűzvörös betűkkel írta be magát az emberiség történetébe, köszönhetően mindenekelőtt a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombáknak, valamint Japán kapitulációjának, amellyel végre a csendes-óceáni hadszíntéren is véget ért a második világháború. Az atomfegyverek első – és mindezidáig szerencsére utolsó – éles bevetésén túl is számos emlékezetes eseményre került sor: befejeződött a potsdami konferencia, kikiáltották Vietnam függetlenségét és ratifikálták az ENSZ alapokmányát, hogy csak néhányat említsünk. Közép-Európa országaiban is megkezdődött a háború utáni politikai, gazdasági és társadalmi konszolidáció; az élet majdhogynem „visszazökkent a megszokott kerékvágásba” – legalábbis Török Ferenc legutóbbi filmje, az 1945 hősei számára, akik bizakodva tekintenek a jövőre, abban a reményben, hogy a háború elmúlta talán saját vétkeiket, bűneiket is meg nem történtté teheti. Nem is tévedhetnének ennél nagyobbat.

Helyszínünk egy meg nem nevezett falu valahol Magyarországon, 1945. augusztus 12-én, vasárnap. Ünnep készülődik: egy házasság, melynek látszólag mindenki örül, egyben mintha a világháború végét, saját megmenekülésüket is ünnepelné a falu népe. Baljós előjelnek talán csak a „felszabadító” sereg katonáinak jelenléte tűnhet, akik úgy köröznek dzsipjükkel a kis település legfontosabb helyszínei, a főtér, a földek és a vasútállomás között, mint a prédára leső ragadozók. Ám a feszült légkör éreztetésén túl a megszálló szovjet csapatoknak nem sok szerep jut a cselekményben; csupán hangulatfestő elemként tűnnek fel, hiszen a szereplők többségével ellentétben a néző pontosan tudja: hosszabb időre rendezkednek majd be az országban. A falu békéjét nem ők, hanem két jövevény bolygatja fel, akik a délelőtti vonattal érkeznek, pár méretes láda kíséretében. Két ortodox zsidó, egy idősebb úr és egy fiatalember, akikről az állomáson csupán annyit tudunk meg, hogy „árut” hoztak, parfümöket és kozmetikumokat. Ami innentől következik, az a korabeli magyar társadalom kiváló látlelete. A bonyodalom, amit ez a látszólag jelentéktelen esemény elindít; a kibontakozó lelki és fizikai konfliktusok sora elől senki sem menekülhet. A település minden lakosa érintett így vagy úgy, hiszen itt éltek, végignézték a háborút, a deportálásokat és mindazon borzalmakat, amelyek végigkísérték az utóbbi néhány évet – és mint megtudjuk, egyesek többet is tettek puszta szemlélődésnél.


A zsidó fiú szerepében Nagy Marcell

Szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen egyre több hazai film foglalkozik a holokauszttal, méghozzá nagyon magas színvonalon: elég csak a Saul fiá-t (az oldalunkon megjelent elemzést itt olvashatja) megemlíteni Nemes Jeles László rendezésében, amely a közelmúltban ért el hatalmas sikereket. Ugyanakkor az alkotások többsége a deportálásokra és a koncentrációs táborok szörnyűségeire fókuszál, mely bár nagyon fontos megközelítése a témának, ám nem az egyedüli. Hasonlóan érdekes lehet a szembenézés: a magyar társadalom viselkedésének, reakcióinak bemutatása; a ráeszmélés, a felismerés folyamata, a bűntudat megléte vagy éppen teljes hiánya a kortársak egyes csoportjaiban. Létezik-e kollektív bűnösség? Megmaradhat-e az ember semlegesnek egy ilyen helyzetben, vagy csupán az ellenállás és a kollaboráció közül választhat?

Akad pár fajsúlyos hazai filmalkotás, melyek a magyar társadalom önmagából kifordult, torz helyzetét igyekeznek érzékeltetni, és legalábbis részben párhuzamba állíthatóak az 1945-tel: ilyen például Az ötödik pecsét, Fábri Zoltán remekműve Sánta Ferenc regényéből. Mindkét filmben különféle személyiségtípusokat és magatartásmintákat ismerhetünk meg, és találkozhatunk a holokauszt áldozataival is, ám míg Az ötödik pecsét cselekménye éles helyzetben, a háború idején mutatja be az elnyomó hatalom és a társadalom csendes többségének szembenállását, az 1945 esetében inkább a tettek következményeivel kerülünk szembe és a számonkéréstől, az esetleges bűnhődéstől való félelemből fakadó paranoia mozgatja az eseményeket. Talán még erősebb a hasonlóság, amit némelyik westernfilmmel – mint például Sergio Leone Volt egyszer egy Vadnyugat-ja és különösen a Délidő Fred Zinnemanntól – mutat Török Ferenc mozija: az utóbbi filmhez hasonlóan itt is (szinte) valós időben láthatjuk a cselekmény kibontakozását, a közösségen belüli konfliktusokat és az egyre növekvő feszültséget. Ráadásul Ragályi Elemér operatőri munkája és fekete-fehér felvételei mintha szánt szándékkal idéznék Floyd Crosby stílusát.


Szentes István szerepében Rudolf Péter

A Szántó T. Gábor elbeszéléséből készült film pedig egy olyan közösséget tár a nézők elé, ahol jóformán mindenkinek van oka a szégyenre és a bűntudatra. Szentes István jegyző (Rudolf Péter), a falu kiskirálya, a hatalmára méltatlan, kisszerű, felfuvalkodott uralkodó minden személyiségjegyével. Felesége, Szentesné (Nagy-Kálózy Eszter) depresszióval küzd és a nyugtatókhoz menekült a valóság elől. Fiuk, a családi drogériát vezető Árpád (Tasnádi Bence) esküvőjére készül a falu apraja-nagyja. Menyasszonya Kisrózsi (Sztarenki Dóra), akiről már a történet kezdetén megtudhatjuk, hogy nemrég még mással járt jegyben: Jancsival (Szabó Kimmel Tamás), aki csak pár hete tért vissza a hadifogságból, és nagyon más nézeteket vall, mint Szentesék. Iharos, a csendőr (Terhes Sándor) és Kustár András (Szarvas József) a jegyző bizalmasai, a hatalmat kiszolgáló kisemberek. Előbbi nagyon úgy fest, mintha csak frissen vedlette volna le a nyilaskeresztes karszalagot. Főbb szereplőink többsége kisebb-nagyobb mértékben profitált a helyi zsidóság elhurcolásából: a kérdés már csak az, miként tudnak szembenézni a következményekkel? Jövevényeink (Angelus Iván és Nagy Marcell) eközben kocsival indulnak a falu irányába. Az állomásfőnök (Znamenák István) biciklivel kerül eléjük, hogy tudassa mindenkivel a hírt: a zsidók visszajöttek. Mindenki másként fogadja az események nem várt fordulatát, de a félelem szinte tapintható. Hamar lefoszlik a vidám lagzira készülő falu idillikus képe, és felsejlik a valóság: egy a mások kárából hasznot húzó, élősködő zsarnok vezette közösség meghasonlása.


Kustár András szerepében Szarvas József

Szentes jegyző körül forog a cselekmény nagyobbik fele; a szerep kedvéért tíz kilóval gazdagabb, kopaszra borotvált Rudolf Péter lehengerlő erővel alakítja ezt az utálatos figurát, a Horthy-korszak úri Magyarországának kicsit már-már karikatúrába hajló, mégis hiteles alakját, aki láthatóan mindent kész feláldozni a vagyonért és a hatalomért. Bizonyos mértékben szembeállítható vele a fogságból hazatért, az oroszokkal jó viszonyt ápoló és vélhetően kommunista Jancsi, aki már érzi az új idők szelét, és a faluban talán egyedüliként nem tart a jegyzőtől, és lelkiismeret-furdalása sincsen. Szentesről később kiderül: ő jelenttette fel Kustárral a faluban élő jómódú zsidó családot, még a tömeges deportálások előtt, hogy megszerezze a drogériát; míg tettestársa és annak felesége, a gátlástalan Kustárné (Szirtes Ági félelmetesen jó alakításában) az áldozatok házát és ingóságait kapták meg. Szentes árulását tovább tetézi, hogy mint azt a feleségétől megtudjuk, a legjobb barátját vitette el. A kezdetben lassan hömpölygő, a feszültséget folyamatosan fokozó film cselekménye innentől kicsit pergősebbé válik: van, aki szembenéz bűneinek következményeivel, mások pedig tovább hangoztatják ártatlanságukat, miközben mindenki igyekszik kideríteni, vajon mi célból is érkezett a két idegen?


Középen Kustárnéként Szirtes Ágnes

Minden dicséret és pozitív kritika ellenére természetesen az 1945 sem tökéletes film. A lassú tempó miatt néha vontatottá válik, el-elakad a cselekmény, míg a párbeszédek néha kicsit erőltetettek, főleg a fiatalabb szereplők között. Dicséretes, hogy a készítők minden téren törekedtek az autentikus, korhű ábrázolásra: mind a falu díszletei, mind a jelmezek hitelesnek hatnak. A filmet érő egyik leggyakoribb kritika, hogy aránytalanul ábrázolja a háború következményeit; sem a pusztítással, sem a szovjet megszállással nem foglalkozik és minden felelősséget a falubeliekre hárít, mondván, mindenki bűnös, mert alapvetően önző és gonosz. A magam részéről nem érzem kellően megalapozottnak az ilyen kijelentéseket. Tény, hogy a film egy szűk közösségre összpontosít, és inkább mikro-, mint makroszinten kívánja bemutatni a félelem, a bűntudat és a bűnhődéssel való szembenézés pszichológiáját. Ugyanakkor nem igaz, hogy mindenkit bűnösként ábrázol. Az egyik falubeli asszonyról például kiderül, hogy megőrizte mindazt, amit zsidó barátaik bíztak rá, tiszta a lelkiismerete. Az 1945 nem állítja, hogy akkoriban mindenki Szentes jegyző vagy Kustárné volt, pusztán néhány nagyon antipatikus, mindazonáltal valóságosnak ható személyiséget vázol fel és helyez a középpontba. Lehetséges, hogy ezt a települést elkerülték a harcok, ami pedig azon vádat illeti, hogy innen senkit sem vittek el katonának, nos, Jancsi esetében tudjuk, hogy éppen a hadifogságból tért haza, abban pedig nincs sok meglepő, hogy a jegyző egyetlen gyermekét felmenttette a szolgálat alól. Kisrózsi karaktere ellentmondásos, mert a film erősen utal rá, csupán azért menne Árpihoz, hogy „bótosné” lehessen és vezethesse a drogériát. Azonban maga az eljegyzésük, illetve a tény, hogy korábban a fogságba esett Jancsi jegyese volt, még nem feltétlenül utal érdekházasságra. Nem tudjuk ugyanis, hogy az eljegyzés idején milyen információkkal rendelkezett Jancsival kapcsolatban: tudta-e egyáltalán, hogy hadifogoly, vagy halottnak hitte? Még az előbbi esetben sem lenne okunk (csupán emiatt) elítélni, mivel tudjuk jól, hogy sokan csak évek múltán térhettek haza a Szovjetunióból, vagy éppen sohasem.


Jobb szélen Jancsi szerepében Szabó Kimmel Tamás

Figyelemre méltó filmalkotás lett az 1945; mentes az égbekiáltó történelmi hiteltelenségektől és csak éppen annyira hatásvadász, amennyire ez a jelentős ugyanakkor nagyon nehéz téma okán megengedett. A maga feszült és nyomasztó módján hasonló kordokumentum, mint a rendező leghíresebb filmje, a Moszkva tér. Megtekintése (és a szintén ajánlott Szántó T. Gábor novella elolvasása) nem éppen kellemes szórakozás, de hasznos és fontos élmény, különösen amennyiben szeretnénk megérteni a magyar társadalom holokauszt utáni lelki állapotát, mert mint az egyik kritika fogalmaz: „az 1945 a magyarokról szól. De nem biztos, hogy örülünk neki.”

Réfi Oszkó Dániel

Kapcsolódó cikkek:

Kaddish egy talán sosem volt gyermekért – a Saul fia című film történészszemmel

A napfény íze című film történészszemmel

„Pokol a kerekeken” – avagy a Harag című film

„Az volt a bűnük, hogy magyarok” – A köröstárkányi mészárlás című filmről

Ha a Panzer General valósággá válna – Az Ember a Fellegvárban

Rovatok: