Pálos megújulás – katolikus megújulás a 17–18. századi Magyarországon

2015. május 28-án az ELTE Szekfű Gyula történeti könyvtárában került bemutatásra Galla Ferenc Pálos missziók Magyarországon a 17-18. században című kéziratának Fazekas István által kötetté szerkesztett változata, amely a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Lendület Egyháztörténeti Kutatócsoport kiadványainak sorát gyarapítja. A kötetet Mihalik Béla Vilmos ismerteti meg Olvasóinkkal.

A 16. századra az oszmán hódítás és a protestantizmus elterjedése nyomán összeomló pálos rend és kolostorhálózat a 17. század elején, Pázmány Péter érsek és az 1622-ben alapított Hitterjesztés Szent Kongregációja nyomán kezdett ismét újjászerveződni. A rend innen a II. József általi, 1786. évi feloszlatásig terjedő, bő másfél évszázados történetét öleli fel Galla Ferenc nagyívű munkája. Bár a kézirat eddig is – főként Fazekas Istvánnak köszönhetően – jól ismert volt, a kötet megjelenése mindenképpen indokolt volt.

Ez a bő százötven esztendő több alkorszakra is osztható, részben ezt követi a kötet három könyvre való felosztása is: az 1670 előtti időszak, majd a kuruc küzdelmek korszaka, végül egy rövidebb, 18. századi kitekintés. Mindegyik korszaknak megvan a maga jellegzetessége. A 17. század első felének hosszú évtizedei az erőgyűjtés, az újjászervezés időszakát jelentik, amelynek egyik csúcspontja volt 1667-ben a missziós apostoli prefektúra felállítása a Szentszék engedélyével. Ez az az időszak, amelyet Péter Katalin a térítő földesúri, míg Fazekas István a földesúri ellenreformáció névvel illet. És valóban, ha Galla adatgazdag munkáján végigtekintünk, jól kirajzolódik, hogy a század első felében az alsó-magyarországi kolostorok megerősödése és az új rendházak alapítása nem kis részben a helyi nagybirtokos arisztokráciának volt köszönhető. Míg a 16. század második felében, majd a századfordulón a pálos rend még jellemzően a túlélésért küzdött a zömében protestáns arisztokrácia szorításában, addig ez a trend a 17. század első felében a főúri réteg katolizálásával megfordult, és hamarosan a pálosok jól láthatóan tevékenyen vették ki részüket a nemesség katolizálásából.

Jól példázza ezt Csáktornya esete, amely a Zrínyi család katolizálása előtt súlyos sérelmeket szenvedett, ám Zrínyi György katolizálását követően jelentős fejlődésnek indult. A lepoglavai kolostor pálosai vállalva a közösségből való időleges kiszakadás nehézségeit, nevelőséget vállaltak protestáns nemesi családoknál, hogy így is elősegítsék azok katolizálását. A növekvő főúri támogatásra jellemző példa a pápai rendház alapítása, ahová Csáky László gróf hívta be a szerzeteseket. Szintén ő tett kísérletet a pálosok lévai letelepítésére, ám ez végül nem járt sikerrel.

A nemesség egyre nagyobb arányú katolizálása azonban nem jelentette feltétlenül az egykori birtokállomány visszaszolgáltatását és a birtokjogok tisztázását. Ezt mi sem jelzi jobban, mint a pálos rend egyik legismertebb, legkiemelkedőbb 17. századi misszionáriusának, Vanoviczy Jánosnak évtizedes küzdelme a birtokviszonyok tisztázása érdekében a zempléni térségben. A felső-magyarországi térséget eltérő birtokstruktúra, kevesebb nagybirtok és erősebb köznemesi bázis jellemezte, ráadásul a protestánsoknak is erősebb pozíciói voltak a régióban, elég csak a Rákóczi fejedelmi család jelenlétére utalnunk.

A kitartó tárgyalások, a vármegyei közgyűlések és hiteleshelyek előtti állandó interveniálások azonban eredményre vezettek, így jelentős hegyaljai szőlőbirtokok is a rend kezére kerültek. Újjászervezték az újhelyi és sajóládi kolostorokat, illetve Homonnai Drugeth János özvegyének, Jakusith Annának segítségével Terebesen is megtelepedtek. Ezek a kolostorok a későbbiekben nemcsak a zempléni-abaúji-sárosi régió katolikus központjai lettek, hanem a Hódoltság, Eger és vidéke, valamint a Partium, Várad és környéke irányába történő vándormissziók kiindulópontjai is. Az újhelyi pálosoknak óriási szerepe lett majd II. Rákóczi György özvegyének, Báthory Zsófiának és I. Rákóczi Ferenc katolizálásában is, amely sorsdöntőnek bizonyult a régió egyháztörténetében. Az ecsedi pálos misszió már az ő kezdeményezésükre alakult meg.


A terebesi (ma Tőketerebes, Szlovákia) pálos kolostortemplom belseje (Forrás: Tudásbázis)

Galla fő forrása erre a korszakra a Propaganda Fide római levéltára mellett a rend 1786. évi feloszlatása után a Magyar Kamara Archívumába került iratanyaga, az Acta Paulinorum, amely nagyobbrészt a rend anyagi ügyeivel, gazdálkodásával kapcsolatos, főleg jogbiztosító iratokat tartalmaz. A Magyar Kamara, amely akkoriban Alsó-Magyarország legfontosabb kormányzati szerve volt csupán ritkábban jelenik meg a forrásokban, hiszen a Királyság nyugati területén nem voltak jelentős kincstári birtokok. Így Galla a kamarai adminisztráció forrásait leginkább korrajznak, a háttér bemutatásához használta fel, a korban kevésbé jellemző a direkt állami támogatás, éppen az erőteljes főúri hozzájárulás miatt. Persze időnként konkrét támogatásról is van adat, pl. a 16. század végén a máriavölgyi kolostor a Magyar Kamarától kapott faanyagot és gabonát. Emellett a birtokjogok tisztázásában is többször kérték a kamarai adminisztráció segítségét a pálosok.

Ez a helyzet 1670-ben változott meg. A Wesselényi-szervezkedés bukását követő politikai változások fokozták a katolikus egyház jelentőségét, amely nyomán a 16. században elvesztett pozícióik visszaszerzésére törekedhetett. A Magyar Kamara már 1670 előtt, egészen a század elejétől támogatta a katolikus restaurációt, de erre lehetősége leginkább csak a kamarai birtokokon és a szabad királyi városokban volt. Azonban az adott politikai helyzet, az erdélyi fejedelmek és a magyar protestáns rendek éppen aktuális erőpozíciója jelentősen befolyásolta a Kamara mozgásterét.

Miután 1670 után jelentős birtokkonfiskáció ment végbe, a Kamara támogatásával 1671-től jelentős templom-visszafoglalási hullám indult meg, először a szabad királyi városokban kaptak vissza épületeket a katolikusok, de a jelenség fokozatosan kiterjedt a vidéki, mezővárosi és falusi közösségekre is. A megyéspüspökök egyházlátogatás ürügyén gyakorta a Kamara és a császári katonaságtól kísérve foglalták vissza a templomokat. Különösen kiemelkedik e tekintetben a Rákóczi-uradalom, ahol Báthory Zsófia támogatta a protestáns intézményhálózat lebontását. A helyzet hátulütője azonban épp a foglalások mértéke, a katolikus egyház egyszerűen szólva „túlnyeri” magát, a megyéspüspököknek nincs elég világi papja a megszerzett plébániák betöltésére. Így kerültek a képbe a szerzetesrendek, mindenekelőtt a jezsuiták és ferencesek, de jelentős hozzájárulással tevékenykedtek a pálosok, piaristák, minoriták is.

A kamarai hálózatnak emellett óriási szerepe volt a templomok felszerelésében is, különösen a legszükségesebb egyházi ruhák és kegytárgyak tekintetében. Az elűzött lelkészek jövedelmeit, a plébániához tartozó földeket, juttatásokat a Kamara automatikusan a katolikus papság rendelkezésére bocsátotta. Bár Galla ezt problémamentesnek, automatikusan lezajló folyamatnak látja, a helyi katolikus papságnak valójában komoly küzdelmébe került a helyi protestáns köznemesség és közösségek ellenállásán keresztül ezekhez a javadalmakhoz hozzájutni. Ebben a küzdelmükben gyakorta csak a Kamara támogatására számíthattak.

A Rómába eljutó jelzések alapján egyértelmű volt, hogy a továbblépés legnagyobb akadálya a papság kis létszáma. Épp ezért a Hitterjesztés Szent Kongregációja, a Propaganda Fide eljárt az egyes rendi vezetőknél, hogy segítsék az egyházmegyék pasztorációs munkáját. 1672-ben Homonnai Drugeth György özvegye, Esterházy Mária behívta Varannóra a pálosokat, így a zempléni térségben immár három helyről szolgáltak a pálosok, Varannó mellett Terebesről és Újhelyről. A környékbeli falvakban ugyan a templomokat visszafoglalták, de az egri püspöknek nem volt elegendő papja, így lényegében a pálos renden múlt ezen községek pasztorációja.


A 17. századi pálos missziókat bemutató térkép a kötetből

Azonban az 1672-től egyre erőteljesebbé váló kuruc mozgalom pont ezeket a területeket érintette először, amely nehéz időket hozott a pálos kolostorokra is. Az 1670-es években ez elsősorban a felső-magyarországi, terebesi, ládi, varannói, újhelyi és késmárki pálosokat érintette. Legismertebb ebből az időszakból Csepellényi György esete, aki a kurucok által vértanúságot szenvedett. Mindezek ellenére a pálosok Thököly rövid életű, de a katolikus expanziónak komoly gátat vető felső-magyarországi fejedelemsége idején is a térségben maradtak. Ez azt eredményezte, hogy 1682-ben, miután Thököly elfoglalta Kassát és elűzték a jezsuitákat, a térségben a pálosok lettek a katolicizmus legszervezettebb képviselői.

Az 1680-as évek háborús viszonyai nem kímélték már az alsó-magyarországi pálos központokat sem. Máriavölgyet például többször feldúlták a törökök és a kurucok is, de hasonló sorsra jutott Nagyszombat és Elefánt is. Mindezek ellenére ezek a kolostorok is jelentős pasztorációs tevékenységet fejtettek ki, környékbeli plébániákat láttak el a pálos szerzetesek. Volt ahol tartósabban is megtelepedtek, például Szakolcán 1672-ben vették át a protestáns templomot és egyéb épületeket, amelyhez komolyabb javadalom is tartozott, mindamellett a Kamara is támogatta a pálosokat ellátással (búza, bor).

Az oszmán uralom alól felszabaduló területeken újjászerveződő katolikus egyháznak is nagy segítségére volt a pálos rend, így például a pécsi egyházmegye a jelentős paphiány miatt rájuk is számított. Ugyan az 1670-es évektől Erdélyben is megjelennek, de hosszútávú alapításaik majd itt is a felszabadító háború végével és a fejedelemség Habsburg-uralom alá kerülésével valósulnak majd meg Tövisen, Tordán és Illyefalván. A 18. század elejére tehát már egy, az egész országra kiterjedő pálos kolostorhálózat segítette a katolikus újjászületés folyamatát.

Galla munkája épp emiatt nemcsak szorosan a pálos rend kutatóinak nyújt nagy segítséget, hanem más szerzetesrendekre, elsősorban a ferencesekre és a jezsuitákra, továbbá az egyes egyházmegyék újjáépítésére is alapvető adatokat hoz és lényeges megállapításokat tesz, amely a történészek még szélesebb körének jelent segítséget. Az újabban feltárt kamarai, mindenekelőtt a Szepesi Kamara és a Budai Kamarai Adminisztráció regisztratúráiból előkerült források – gondolok itt pl. az ónodi pálos misszióra és a sikertelen egri letelepedési kísérletre – is biztosan építhetnek Galla munkásságára, amely alapos hátteret rajzol ezekhez, és kölcsönösen kiegészítik egymást. A Galla-kézirat publikálása így mindenképpen nagy segítség és nagy eredmény, amelyért köszönet jár Fazekas Istvánnak, a kézirat gondozásáért és sajtó alá rendezéséért, és Tusor Péternek, hogy Galla ferences missziókról szóló kötete után, a pálosokról szóló mű is helyet kaphatott a Collectanea Vaticana Hungariae sorozatban.


Fazekas István a kötet bemutatóján (Fotó: Czövek Tímea)

A kötet megjelenési adatai:

Galla Ferenc: Pálos missziók Magyarországon a 17–18. században. S.a.r.: Fazekas István. Budapest-Róma, 2015. (CVH I/11.) 535. p.

Mihalik Béla Vilmos

Kapcsolódó cikkek:

Legitimáció, hatalom, pluralizmus – milyen lesz az emberiség jövője? – Henry Kissinger Világrend című könyvében válaszol

A lágerek népe. Névtelen romák holokausztja - recenzió

Egy elfeledett gyűjtemény – recenzió

Arisztokraták Magyarországon és Európában – recenzió

Kövér György: A tiszaeszlári dráma – recenzió

Rovatok: