“Interjúzni muszáj.” A magyar oral history gyűjtemények története

Kik és miért interjúztak a Kádár-korszakban? Hogyan őrizhették meg az elkészült interjúkat? Milyen interjútárak jöttek létre a Kádár-korszakban? Kikkel készültek interjúk és milyen céllal? Hol és hogyan érdemes kutatni ezeket a gyűjteményeket ma?


(A cikkhez a fényképfelvételeket készítette: Topits Judit , OSZK 1956-os Intézete)

Többek között ezekre a kérdésekre keresték a választ a téma szakértői, szociológusok, történészek 2017. június 9-én az OSZK 1956-os Intézet Oral History Archívuma, A Huszadik Század Hangja, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont COURAGE  nemzetközi kutatóprogramjának közös tanácskozásán.

A konferencia társszervezőjeként Somlai Katalin bevezetőjében az interjúzás fontosságáról beszélt a történeti és társadalomtudományi kutatásokban. A COURAGE nemzetközi kutatóprogram részéről Horváth Sándor, majd Apor Péter tartott rövid bevezetőt a projekt célkitűzéseiről, főbb szempontjairól. Horváth Sándor kiemelte, hogy ugyan a konferencia kizárólag a Kádár-korszakban létrejött gyűjtemények történetével foglalkozik, mégis már a két világháború között is folytak szisztematikus interjúkészítések, fennmaradt egyfajta módszertani hagyomány. Emellett kitért arra is, hogy az interjúkban leírtak problematikus nyilvánossága, később a magán vagy félnyilvános és közgyűjtemények státuszának átalakulása különösen érdekes lehet az oral history története, emlékezete szempontjából. Apor Péter a kutatás főbb fókuszaira tért ki, egyúttal - ahogy a konferencia is bizonyította - az ellenzéki-alternatív kultúra sokszínűségét, gyűjteményeinek heterogenitását hangsúlyozta.


Somlai Katalin

Kovács Éva (MTA TK) előadásában 20. Század Hangja Archívum és Kutatóműhely történetével és a gyűjteményéivel - különösen az idén tíz éves Huszadik Század Hangja (Voices) oral history gyűjteménnyel foglalkozott. Előadását a szociológus Solt Ottilának ajánlotta, akinek 1978-as, „Interjúzni muszáj” című tanulmányán keresztül bontotta ki főbb állításait. Solt tanulmányában rákérdezett arra az alapvető kérdésre, hogy mennyiben fontos a tudományos munka számára interjúk készítése, és hogy mire használhatóak azok. Solt hangsúlyozta, hogy a szociológiai interjúk egyúttal a politikai valóságot is akaratlanul rögzítik, érzékelhetővé téve az utókor számára az elnyomás gyakorlatait, légkörét. Szintén fontos szempontként merült fel, hogy az adott politikai kontextustól függően az interjúkészítés körülményei önmagukban is bírhatnak politikai jelentéssel. Ez utóbbi szempont különösen fontos lehet az interjúzás történetének érthetőbbé tétele során.


Diósi Pál, Kovács Éva és Horváth Sándor

Diósi Pál szociológus, 1972 őszétől folytatott szociológiai interjúzást. Először egy ifjúságszociológiai kutatáshoz használt interjúkat, melyeket ifjúsági klubok közönségével készített. Azt vizsgálta, hogy ki(k)-miért és milyen céllal látogatták az ifjúsági klubokat. Előadása alkalmával Diósi külön kitért arra, hogy kutatásai, terepmunkái során direkt politikai ellenállással csak elvétve találkozott. Az 1980-as években például Ludas János iniciálására a Tömegkommunikációs Kutatóintézet számára folytatott egy prostitúció-kutatást (ebben az időben jelent meg Zombori Attila: Szexpiaci körséta című bulvárízű könyve is), mely során több tucat interjút készített prostituáltakkal, futtatóikkal és a kliensekkel. A téma érzékenysége és a nyilvánvaló veszélyek ellenére a hatóságok nem hátráltatták munkáját. A kutatás részben Zombori könyvére akart reagálni, amely megpróbálta a prostitúció jelenségét társadalmilag és politikailag is izolálni, olyan idegen elemként felmutatni, ami a turizmusból és a munkanélküliségből, nem a fennálló szocializmusból fakadt. Előadása befejezésében felhívta a figyelmet az interjúzás korlátaira is, nevezetesen az alanyban zajló “belső munka” és az emlékanyag  szelekciója nem tud transzparens lenni, azzal együtt, hogy például a nonverbális kifejezések társadalmilag differenciáltabbak, mint a verbális megszólalás. Ugyanakkor előbbi nehezen regisztrálható egy interjúban.


Dávid János

Dávid János szociológus-történész a Kemény István nevével fémjelzett “iskolában” sajátította el az interjúzás gyakorlatát, az 1971-es országos cigánykutatásban működött először együtt asszisztenseként Keménnyel. Annak ellenére, hogy az interjúzás mint társadalomtudományi módszer ismertté vált, a történészek ellentmondásosan ítélték meg az interjúk forrásértékét, illetve magát az interjúkészítés történészi gyakorlatát. Mennyiben lehet alkalmas ténybeli megállapítások meghatározására? Ezen állítás demonstrálásaképpen rátért az 1956-os salgótarjáni sortűz kapcsán 1980-as években végzett kutatására. Akkoriban az összesen kb. 8 perc eseményeit rögzítő kutatás csakis fedőcím alatt (Munkás életmód társadalomtörténeti vizsgálata) valósulhatott meg. Az esemény rekonstrukciója során abból a módszertani megállapításból indultak ki, hogy a helyszín, a szereplők és a történések közül azokat az információkat kezelték tényként, amelyet három különböző interjúalany is megerősített. Előadásának végén Dávid kitért a szociológiai és a pszichológiai interjúk generális különbségeire. Elmondása szerint a pszichológusi interjúszerep jóval affirmatívabb, képes a kiváltott pszichés reakciók kezelésére. Ezzel szemben a társadalomtörténeti interjúk kevésbé az egyén családi, érzelmi viszonyrendszerén belül, helyette sokkal inkább társadalmi problémaként vizsgálják az egyéni életutakat.

Lénárt András (OSZK 1956-os Intézet): Oral history a pártállami emlékezetpolitika szolgálatában című előadásában az ellenzéki “intézményrendszerrel” szemben a hatalom egyik szimbolikus helyszínén - a Párttörténeti Intézetben - 1962-ben megalakuló ún. Visszaemlékezés-gyűjtőcsoport (VEGY) tevékenységét ismertette, amely alapvetően kettős céllal alakult meg. Először is, hogy pótolják a hiányos párttörténeti forrásokat, egyúttal forrást állítsanak elő a (párt)történészek számára, emellett pedig azért, hogy informatív, hiteles, olvasmányos elbeszéléseket produkáljanak a sajtó és az oktatás számára. Rendszerint egy-egy neves évfordulóhoz kötődően, kampányszerűen készültek az interjúk (hivatalosan nem használták az interjú kifejezést), éppen ezért összességében változó minőségben és egyes korszakokra nézve változó reprezentativitással valósultak meg. Ennek ellenére egyfajta “módszertani” segédlet is készült az interjúzók számára, követve a korabeli hivatalos elvárásokat. A VEGY az alábbi szempontok alapján csoportosította a potenciális interjúalanyokat: sürgősen interjút kell velük készíteni (pl. idős munkásmozgalmi hősök esetében), kevésbé sürgős, de fontos, polgári politikusok. Időnként az interjúk készítésének direktívája a pártbizottságok, a KISZ és az, úttörők szintjén is megjelent arra ösztönözve a fiatalságot, hogy tárják fel a saját közegükön belül  a munkásmozgalom történetét.

Pataki Gábor (MTA BTK Művészettörténeti Intézet) művészettörténész előadását egy rövid tudománytörténeti bevezetővel indította: az alapvetően szellemtörténeti irányultságú diszciplína mellőzte eddig az oral history kutatást a biografikus szemlélet elvetése miatt. Ugyanakkor az 1960-as években megalakuló (1969-ben megszűnő) Művészettörténeti Dokumentációs Központ, Dávid Katalin vezetése alatt számos interjút készített, aki integráló személyiségként a polgári művészek, nem nyilvánosan alkotó művészek és az egyházi közösségek tagjaival is jó kapcsolatot alakított ki.

1951-1960 összesen 250 interjú készült részben a Központ keretein belül, egy részüket pedig ott őrizték meg. Amellett, hogy egyéni interjúk is készültek, melyek művészeti társaságok és csoportok történetét rögzítették. Jellemzően a művészettörténészek révén megvalósuló interjúkban a művészeti tevékenységen volt a hangsúly, kevésbé a társadalmi, politikai, kulturális kontextuson.

Pataki kiemelte, a Központ az interjúalanyok kiválasztásakor - gyakran kifejezetten mellőzve a művészetpolitikai elvárásokat - az objektivitásra és kiegyensúlyozottságra törekedett, így lehetett, hogy alulreprezentáltak voltak a szocialista realizmus képviselői és helyette a  századelő (Kádár Béla), avantgárd (Kassák), római Iskola, Európai Iskola (Anna Margit, Rókus Vilma), 1960-as évek neoavantgárd képviselőivel készültek interjúk (Deim Pál, Mauerer Dóra, stb.) A központ feladatát Aradi Nóra vezetésével, akkori nevén az MTA Művészettörténeti Kutatóintézet vette át. Az interjúzás szerényebb keretek között folytatódott, egyre inkább sporadikusabbá vált, főleg a két világháború közötti időszak művészeivel készültek interjúk Heimer Jenő és Frenkel József kutatói érdeklődése miatt. Időközben a gyűjtési koncepció is átalakult: konkrét hagyatékok és  kortárs jelenségek (dokumentációk, performanszok) kerültek a gyűjteményezés homlokterébe. A művészekkel és művészeti szakemberekkel készült interjúk egy következő hullámát az 1979-ben megalakult magánarchívum, az Artpool szolgáltatta. Az interjúk elsősorban a neoavantgárd generációhoz tartozó művészekkel készültek. Ekkoriban szintén fontos szerep töltött be Gyetvai Ágnes interjúsorozata. Pataki Gábor kiemelte, hogy az 1970-1980-as éveknek a művészeti törekvései jól dokumentáltak, egyre inkább rendszeressé váltak a művészinterjúk (pl. Két évtized-interjúkötet vagy a Művészet folyóirat).


Juhász Katalin

Juhász Katalin (MTA BTK Néprajztudományi Intézet) „Nomád nemzedék”: táncház- és népművészeti mozgalom mint ellenkultúra? című előadásában a Hagyományok Háza Táncház Archívumának interjúanyagát mutatta be, kitérve a táncházmozgalom történetére is. Juhász Katalin hangsúlyozta, hogy a Kádár-korszak alatt a táncházmozgalom eleinte könnyen kaphatta a nacionalizmus bélyegét, annak ellenére, hogy képes volt különböző kulturális trendek és szubkultúrák intergálására a rockzenétől a kortárs irodalmi szcénán át a városi fiatalokig. Emellett a mozgalom résztvevői akár mit sem sejthettek kulturális tevékenységük ellenkulturális aspektusáról. A Táncház archívum egy része Halmos Béla hegedűművész és felesége, Gyenes Katalin közös gyűjtőtevékenységének az eredménye. Ahogy Juhász Katalin összefoglalta, Halmos Béla alapvető célja volt, hogy - akár későbbi tudományos kutatások számára - minuciózus pontossággal rögzítse, összegyűjtse a mozgalom bárminemű anyagait (belépők, programok), dokumentumait. Nemcsak eredeti folklóranyagokat, hanem magának a mozgalomnak az anyagait is gyűjtötték, azonban e kettő elválasztására nem törekedtek.

Halmos Béla, orális archívum címen oral history interjúkat is készített a mozgalom fiatalabb és idősebb tagjaival, többek között az ún. népi-nemzeti ellenzék tagjaival: (ellenük “Subások” fedőnév alatt folyt III/III-as nyomozás) Kiss Ferenc, Zelnik József, Vitányi Iván, Csoóri Sándor illetve határon túli személyekkel pl. Kallos Zoltán, Sütő András. Halmos halála után a gyűjtemény a Hagyományok Házába került, ekkor egyesült a Táncház archívummal. Összesen 434 kazettányi anyag készült (414 kazettán maga Halmos kérdezett), amelyen 180 interjúalany szerepel. Lezárásképpen Juhász Katalin kiemelte, hogy még szükség van pótlólagos interjúk készítésére, külön kitérve a táncházmozgalom ellenkulturális szerepére.


Erős Ferenc

Erős Ferenc szociálpszichológus: „Megtörni a hallgatást”. Zsidó identitás interjúk a nyolcvanas években című előadását saját, személyes érintettségének hangsúlyozásával kezdte: első kutatását kamaszként egykori szülővárosának, Zalaegerszeg zsidóságának történetéről folytatta. Erőss 1976-ban egy kutatási ösztöndíjnak köszönhetően az USA-ban töltött egy évet, mely során először került kapcsolatba az ún. second generation groups vagyis a holokauszttúlélők másodgenerációjával, amelyhez ő maga is tartozott; ezekben az évben jelentek meg a témát érintő fontos publikációk, pl. Helen Epstein: Children of the Holocaust (1979) áttörtést jelentő könyve is - hangsúlyozta. Az interjúzást Dr. Stark Andrással pszichiáterrel közösen kezdték el, azzal a hipotézissel, hogy rákérdezzenek saját, egyéni tapasztalataik extrapolálhatóságára, általánosságára. Erős szerint utólag úgy tűnik, hogy az interjúzás emlékezetpolitikai téttel is bírt, mivel szembement a holokausztot és a zsidó identitást övező kollektív hallgatással. Ekkoriban a “hogyan tudta meg” nemzedéki szorongássával, a szubkulturális identitás és “élményközösség” kérdéseit vizsgálták, anélkül, hogy gyűjtemény létrehozására törekedtek volna, vagy hogy ismeretes lett volna  számukra az oral history módszertana.

Explicit módon a szociológus Kovács András csatlakozásával jelent meg az oral history módszere kettőjük kutatásában. Ettől kezdve ún. narratív interjúkat készítettek, nagyobb hangsúlyt fektetve az asszimiláció és az antiszemitizmus vizsgálatára. 1980-1985 között összesen 150 interjút rögzítettek ezek közül 120 maradt fenn.  A kutatás nyilvánosságának, hatókörének  igazi áttörését a Medvetánc 1985/2-3. számában megjelent “Hogyan tudtam meg, hogy zsidó vagyok” cikk jelentette, amelynek komoly társadalmi és politikai visszhangja volt. 


Nagy Sándor és Tímár Magdolna

Takács Mária – Nagy Sándor (Háttér Társaság) Melegek és leszbikusok a Kádár-rendszerben. Hogyan ismerhető meg az LMBT+-közösség rejtett története című előadásában ismertették a Háttér Társaság sokirányú tevékenységi körét (lelkisegély, jogszolgálat, archíválás, stb.) A Háttér Társaság egyedülálló archívummal rendelkezik a hazai LMBT+ közössége története tekintetéről, többek között különböző hazai és külföldi sajtóanyagok, tudományos munkák, eredeti dokumentumok, filmek és szépirodalmi művek alkotják a Háttér társaság archívumát és könyvtárát. Takács Mária helyett az Eltitkolt évek és a Meleg férfiak, hideg diktatúrák dokumentumfilmek rendezőasszisztense, Tímár Magdolna vett részt a konferencián, aki röviden bemutatta mindkét film keletkezéstörténetét, hazai fogadtatását. A filmben megszólaló leszbikus és homoszexuális férfiakkal folytatott beszélgetések könyvalakban is megjelentek.

Somlai Katalin társszervező  ismertette az OHA történetét és az utóbbi évtizedben lezajlott és jelenleg is folyó projektjeit. 1981-ben Kozák Gyula és Hegedűs B. András kezdett el interjúk készítésébe az 1956-os forradalom résztvevőivel, abból a célból, hogy a hivatalos, ideologikus forradalom-értelmezéssel szemben a forradalom tényleges története maradjon fenn. Ezt követően az Oral History gyűjtemény 1985 után a “történelem második vonalában” szerepet játszó személyekkel folytatódott Kozák Gyula vezetésével. Az interjúkat négy példányban ”illegálisan” készítették. Az OHA a 1990 után betagozódott az 1956-os Intézetbe, megmaradva alapanyagnak a történelem alulnézeti narratívájához. 1989 után is folytatódott a korábban megkezdett program alapján az interjúk készítése. Az OHA legfontosabb projektjei: ötvenhatosok második nemzedéke (Titokban a lelkemben éltem), repatriáltak, ellenzékiek, vasfüggöny projekt - illegális határátlépések, emigránsok - párizsi magyar emigránsok, olyan szereplők, akik sikeres életút állt mögöttük, jobboldali politikusok közszereplők - (Búvópatakok), roma értelmiségiek.

Hegyi Katalin Irodalmi interjúk az 1960-as évek közepétől a PIM Médiatárának gyűjteményében című előadásában felvázolta, a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtára hivatalosan 1965-ben alakult meg, Vezér Erzsébet és Szekeres László vezetésével, akik “frissen” kerültek át az Irodalomtudományi Intézetből, ahonnan politikai okokból kellett távozniuk. Főleg idős interjúalanyokkal rögzítettek beszélgetéseket (Horváth Márton volt ekkor az igazgató). Egy időben az állás nélküli Eörsi István is itt dolgozott. Ekkor kezdődtek a  Lukács Györggyel készített interjúk is. Pontosan nem ismert okokból a Hangtárat (1971. március) (feltételezhetően egy Vas Zoltánnal készült interjú váltotta ki a reakciót) bezáratták, Vezér Erzsébetet pedig kényszernyugdíjazták. 1972-ben a Lukáccsal készült interjúkat át kellett adniuk az MTA Lukács Intézetének. 1972-ben Kadbdebó Lóránt lett az új igazgató, az őt megelőző időszakban azonban eltűnt az 1962-1972 közöttre eső irattállomány.


Szász Anna Lujza

Szász Anna Lujza (20. Század Hangja Archívum és Kutatóműhely) Kemény István és Liskó Ilona gyűjteményeinek bemutatására vállalkozott, utóbbi összesen 10 kutatás anyagát érinti. Liskó a közoktatás szűrőjének keresztül vizsgált egyéni életutakat, a kimaradás a középiskolából című kutatásban ún. “interjúhármasokban” (diák, szülő, tanár) 129 interjút készített. Kutatása során arra jutott, hogy az iskolarendszerből kimaradó, akár kiszoruló gyerekek kudarca leginkább intézményi vagy családi felelősségben érhető tetten. Ezen kívül szakmunkás diákok továbbtanulási lehetőségeiről folytatott kutatást. A Kemény Istvánhoz kapcsolódó gyűjteményt az 1971-es reprezentatív cigánykutatás interjúi és tanulmányai alkotják.  Szász Anna a gyűjtemény ismertetésekor kiemelte, hogy noha Kemény sok fiatal vont be az interjúkon alapuló kutatásába, mégsem  foglalkozott sokat az interjúkészítés módszertanával.

Lukács Bea  (OSZK Történeti Interjúk Tára) az igen fontos OSZK Történeti Interjúk Tárájának keletkezéstörténetéről beszélt: Hanák Gábor iniciálására alakult meg az OSZK ezen részlege. Az alapító mellett Bokor Péter (filmes, TV-s rendező) meghatározó szereplő volt a gyűjtemény korai történetében. Létrejöttében fontos szerepet játszott Sára Sándor 24 részes Don-kanyar sorozata   miatt kitört ún. Krónika-botrány. Bokor Péter Századok című dokumentumfilm sorozatának interjúi legépelés után szintén itt kerültek megőrzésre (pl. Ortutay, Donath Ferenc, Boldizsár Iván). Ebben az archívumban jelenleg körülbelül 1300 olyan interjú található, amely legalább 40 perc hosszúságú, azonban több olyan interjúsorozat is ide tartozik, amely több tucat órás. A leghosszabb közülük a Kosáry Domokossal készült, körülbelül 60 órás történeti interjú.

Bódi Lóránt

 

Kapcsolódó cikkek:

Szocializmus és nemzetpolitika – Magyarország viszonya a határon túli magyarsághoz (1945-1989)

A terror hétköznapjai - A kádári megtorlás 1956-1963

"Vérengzés az ország szívében" - A Kossuth téri sortűz

Szexuális másság és kirekesztés – a Korall 66. számának bemutatója

A hatvanas-hetvenes évek arcai – Budapest szovjet objektívvel

Rovatok: