„Elvárható, hogy tárgyilagos hangnemben vitázzunk egymással” – interjú L. Balogh Bénivel

L. Balogh Béni levéltáros-történész, a történelemtudomány doktora. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia–történelem szakán diplomázott, majd az ELTE-n levéltárosi végzettséget szerzett. 1989 óta él Magyarországon, jelenleg a Magyar Nemzeti Levéltár tudományos titkára. Életéről, pályájáról, kutatásairól Filep Tamás Gusztávval beszélgetett.

A Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány egyik legfontosabb projektje a Pro Minoritate, negyedéves kisebbségpolitikai szemle kiadása. A folyóirat rendszeresen foglalkozik a határon túli magyarok politikai és kulturális életével, a szomszédos országok, népek történelmével és aktuális politikai törekvéseivel, illetve folyamatosan törekszik tágabb régiónk, Közép- és Kelet-Európa politikai, társadalmi helyzetének elemzésére. A Pro Minoritate adott helyet Filep Tamás Gusztáv tizenkét részes interjúsorozatának, amelyben kisebbségi kérdésekkel foglalkozó kutatókat szólaltatott meg. Jelen interjú teljes szövege e sorozat részeként a Pro Minoritate 2016-os tavaszi számában jelent meg. Az Újkor.hu ennek rövidített változatát közli. A vágást a szerkesztőség végezte a szerző előzetes engedélyével. Az eredeti változat ide kattintva olvasható.

Filep Tamás Gusztáv: Romániából települtél át anno, és sokáig úgy rémlett nekem, hogy erdélyi vagy. Később megtudtam, hogy nem. A Bánságban születtél, és ebben a distinkcióban már ott van a kérdés: mennyire más ez a két világ? Szülővárosod az egymás iránt való szellemi, etnikai értelemben vett nyitottság egyik szimbóluma lett. Talán összefüggésben az 1989-es eseményekkel is, hiszen onnan indult ki a forradalom – bár ezt a szót sokan idézőjelbe teszik. Hiteles-e a bánsági toleranciáról alkotott képünk, vagy csak mítoszaink egyike? Szeretném, ha az ottani élményeidet felfűznéd a családtörténetre, gyerek- és ifjúkorod emlékeire.

L. Balogh Béni: Nem ilyen egyszerű a dolog, mivel édesapám felől valóban temesvári, tehát bánsági, édesanyám révén viszont erdélyi vagyok. Temesváron születtem, és 18 éves koromig ott laktam. A nyarakat, a vakációkat viszont minden évben anyai nagyszüleimnél, Tordán, a történelmi Erdély területén töltöttem. A szüleim pedagógusok voltak, első generációs értelmiségiek. Édesapám magyar–történelem szakos tanár volt, édesanyám pedig tanítónő. Jómagam is tanárként kezdtem a pályafutásomat, de később levéltáros lettem.

Azt hiszem, a bánsági nyitottság, a temesvári nyitott szellem nem mítosz. A nyolcvanas években is ilyen volt. Az utcánkban németek, szerbek vegyesen éltek magyarokkal, románokkal. Többnyelvűség volt, főleg az idősebb generáció tagjai négy nyelven tudtak. Az egyik szomszédunk is szerbhorvát, német, magyar és román nyelven beszélt. Iskolázatlan ember volt egyébként, írni-olvasni nem valószínű, hogy mind tudott ezeken a nyelveken – talán csak németül –, de beszélni beszélte mind a négyet. Ez, gondolom, már önmagában is egyfajta nyitottságot feltételez – ha az ember több nyelvet ismer, több kultúrához kerül közel.


L. Balogh Béni. Kép forrása: Youtube

Gondolom, hogy mint értelmiségi családból származónak legalábbis nem kellett különösen tépelődnöd a pályaválasztáson. Milyen menetben zajlott ez?

Elsősorban édesapám hatására választottam a történelmet, bár gimnazista koromban egy időben vegyész szerettem volna lenni – de ezt az ötletet hamar elvetettem. E rövid ingadozás után filozófia–történelem szakra jelentkeztem, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemre.

Melyik évben végeztél? Utána el tudtál helyezkedni Erdélyben, vagy fenyegetett a Moldvába való kihelyezés veszélye?

1984-ben fejeztem be a tanulmányaimat. Fenyegetett a kihelyezés, de szerencsém volt. Végül nem Moldvába vagy a „Regátba” kerültem, hanem Erdélyben maradtam.

Szerencséd volt vagy protekciód?

Szerencsém volt inkább, meg jó tanulmányi átlagom. Választhattam – ha jól emlékszem – Székelykeresztúr, Szászváros meg Balázsfalva között. Szászvárost választottam – Orăştie. Egy patinás iskolába kerültem, a 19. századi nagy erdélyi mecénás, gróf Kún Kocsárd nevét viselő egykori református gimnáziumba, ahová dr. Petru Groza és Nagybaczoni Nagy Vilmos volt honvédelmi miniszter is járt.

Akkor itt románul tanítottál? Gondolom, magyarok ott már nem nemigen voltak.

Románul. Az iskolát az 1920-as évek közepén államosították, és Aurel Vlaicuról, a 20. század elején fiatalon elhunyt román repülőgép-tervezőről és pilótáról nevezték el. Amikor én odakerültem, ipari líceum volt. Szórványban élt már ott a magyarság. Egy-egy osztályban legfeljebb egy-két magyar diák ha volt; németre nem is emlékszem. A szászok szinte mind eltávoztak már Németországba.

Én nagyon szerettem tanítani, a diákjaimat is nagyon kedveltem, de rögtön szembesültem azzal, hogy Romániában azokban az években tanárként ennél sokkal több szakmai elégtételem nem lesz. 1984-ben helyeztek ki, utána még egy fél évet katonáskodtam az egyetem elvégzését követően, Kolozsváron. Engem orvosilag fölmentettek még 18 éves koromban. Romániában akkoriban úgy volt, hogy akit az érettségit követően fölmentettek, azt az egyetem elvégzése után vitték el hat hónapra katonának. Nem volt komoly dolog, nem igényelt nagy fizikai erőfeszítést. Akkor már megvolt a helyem Szászvárosban.

’85 tavaszán kezdtem el ténylegesen tanítani, de – mint mondtam – hamar rájöttem arra, hogy itt tényleg ideológiai tantárgyakat kell tanítanom. Társadalomismeretet, román történelmet, azt az „örök” tézist, hogy a román nép évszázadok óta a függetlenségéért küzdött, és a három román állam, köztük Erdély, mindig is egyesülni akart. Hát ezt hazudozás, mellébeszélés nélkül nem lehetett csinálni. Ezért nemsokára úgy döntöttem, ezt én nem tudom, nem akarom tovább folytatni. Magyarországra akartam átjönni, évente kérvényeztem turistaútlevelet, nem adtak, úgyhogy maradt a „végső” megoldás: a zöldhatárátlépés.

Mi történt, miután megérkeztél? Hová tudtál menni, hogy tudtál megélni?

Menekültszállásra kerültem Debrecenbe, majd Budapestre. Lehetett választani az álláslehetőségek között. Mehettem volna tanárnak is, de úgy gondoltam, hogy más téren próbálom ki magam. Néhány hétig az Akadémiai Könyvtárban dolgoztam, ezt követően kerültem Esztergomba, a megyei levéltárba.

Itt még folytattad az egyetemet?

Az 1990-es évek elején az ELTE BTK-n elvégeztem a levéltár kiegészítő szakot.

Tehát a fő kutatási területed kapcsolódik a szülőföldedhez. Amikor viszont levéltáros lettél, ráadásul egy megyei levéltárban, akkor ennek a levéltárnak a behatároltsága, az intézetben elhelyezett anyag tematikája, minősége, mennyisége nem engedett még közel az igazi témádhoz. Miben különbözik egy ilyenfajta levéltárosi tevékenység, ha kutatással párosul is, az intézeti kutatástól vagy egy egyetemi oktató kutatótevékenységétől? Több olyan munkában is részt vettél, amit épp ez a regionális jelleg magyaráz. Láttam például egy 1848–1849-es tárgyú könyvet, amelynek a munkálataiban részt vettél. Erre a korszakra korábban nem összpontosítottál, viszont az adott kérdés szempontjából a megyei levéltár kimondott kincsesbánya lehetett számodra. Mit jelent a levéltárosság?

Ez egy külön „műfaj”. Ez nem egy akadémiai kutatói állás, a levéltárosra egészen más feladatok is hárulnak. Itt elsősorban nem az a cél, hogy kutassunk, megírjuk, amit találtunk, publikáljunk, előadásokat tartsunk, hanem a levéltárba került iratanyag megőrzése, rendezése, a kutatók rendelkezésére bocsátása. Tehát számos adminisztratív feladat hárul egy levéltárosra. Én nagyon szeretem ezt a foglalkozást – ezt a hivatást. Már huszonhat éve működök levéltárosként. Az ember persze sokszor tehernek érezheti, inkább ülne kutatóként a levéltárban, nem pedig levéltárosként, az iratanyag referenseként, de megvannak a maga szépségei, természetesen, ennek a hivatásnak is.

Közbevetőleg hadd említsek meg annyit, hogy a megyei levéltárak évkönyveiben, sorozataiban hallatlanul izgalmas anyagok vannak egy-egy témához. Számos kérdéshez ma is alapszövegeket találunk például az 1970-es, 1980-as évek magyarországi levéltári kiadványaiban. Gondolom tehát, hogy ezen a területen is van sok örömforrás, sok kihívás éri az embert.

Igen. Alapkutatásokra itt nyílik mód, és külön felemelő érzés az, amikor az ember bemegy egy levéltári raktárba. Ez az, amit egy kutató nem élhet meg, mert neki csak a kért dossziékat, köteteket hozzák ki. De ha az ember ott van a raktárban, és azt emel le, amit akar, azt néz meg, amit akar, látja a többszáz éves dokumentumokat maga körül, és tudja, hogy akármelyik kötethez odamehet, kinyithatja, olvashatja a régi szövegeket, ez olyan érzés, amit nem pótol más.

Nyilván nem ebben a levéltárban találtad meg azt az anyagot, ami a munkásságod főáramlatához tartozik vagy a könyveid információs bázisát adja. Viszont magyar kisebbségi problematikával találkoztál ott, Esztergomban is. Olvastam olyan tanulmányodat, amelyik az 1946-os magyar–csehszlovák lakosságcserének a helyi iratanyagára támaszkodik. Tudatosan választottad akkor ezt a tematikát – az távlatosan beleillett a nemzetiségi kérdésről, magyarok és szomszéd nemzetek kapcsolatairól tervezett kutatásaidba –, vagy ad hoc munka volt ez, egy adott regionális tematikájú kötet összeállításának az azonnali kötelezettsége?

Is-is. Levéltárosként heti egy alkalommal lehetőség van arra, hogy kutatással töltsem az adott napot. Egy-két hónappal azután, hogy odamentem, eldöntöttem, hogy mit kutassak elsőre. Az 1940–1944 közötti erdélyi menekültkérdést kezdtem el kutatni, s hetente jártam fel Budapestre, az Országos Levéltárba, mostani munkahelyemre, ahol 2013 óta dolgozom. Heti rendszerességgel kezdtem föltárni az erre vonatkozó iratanyagokat, és ezzel párhuzamosan a magyar–román kapcsolatokat, a kisebbségi, az erdélyi kérdést.

A felvidéki problémára, a lakosságcserére, az 1945–46-os felvidéki menekülthullámra vonatkozó adatok megtalálhatók az esztergomi levéltárban is. Esztergomot a Duna választja el a Felvidéktől, és megragadott engem ennek a tájegységnek a szépsége és a történelme. Jó néhány évig úgy éreztem, hogy ez lesz az egyik fő kutatási területem az erdélyi kérdés mellett. Aztán ez végigkísért a kilencvenes évek második felében is, mert akkoriban osztályvezető voltam a komáromi fióklevéltárban. Mindennap Komáromba jártam dolgozni, és ott különösen erőt vett rajtam ez az érzés. Nagyon szerettem átjárni a hídon, Rév-Komáromban csatangolni az utcákon.

Mondanál valamit azokról a levéltári kiadványokról, amelyekben nem a fő témádban írt tanulmányokkal szerepeltél? Ezek mihez kötődnek, évfordulókhoz, esetleg egy olyan általad megtalált, addig lappangó forrásanyaghoz, amit nem akartál hagyni kárba veszni? És volt-e ilyen, számodra különösen emlékezetes munkád?

Meg kell említenem itt, mert mindenképpen a kiindulópontja az egésznek, a Limes című folyóiratot. Az első publikációm ott jelent meg. Ez nem erdélyi, nem is felvidéki, de kisebbségi témában született: a németség kitelepítéséről írtam. A nyolcvanas évek végétől lehetett igazából beszélni erről a témáról, ekkortól már lehetett kutatni is. Már megjelent néhány alapmunka Zielbauer György, Fehér István tollából, de még nem volt annyira a köztudatban, mint manapság. Engem ez a téma is megragadott, és erre is volt iratanyag az esztergomi levéltárban. Első publikációm tehát a Limesben jelent meg 1992-ben, a leányvári németek 1946-os kitelepítéséről.

Ezzel párhuzamosan a felvidéki téma továbbra is érdekelt; ’93-ban pont az egyik általad és Tóth László által szerkesztett Peéry Rezső-kötetet ismertettem: Gondolatok a tehervagonban. Peéryről akkor hallottam először, és nagy élvezettel olvastam ezt a könyvét, és egy másikat is, amely akkoriban jelent meg Pozsonyban, a Pannónia Kiadónál – első kiadásban még az emigrációban,  a hetvenes években, az Auroránál: Requiem egy országrészért. Valahogy egyszerre kerültek a kezembe, és hályogkovács módjára úgy éreztem, hogy nekem ismertetnem kell ezt a két kötetet, habár a tudásom biztosan elég sekélyes volt a témában. De, mondom, nagyon megragadott Peéry Rezső személyisége, ő a kisebbségi ember egyik prototípusa talán. Gyermekkorában a többséghez tartozott, de a kisebbségi létformát is megélte, aztán a diaszpóralétet, hiszen Németországba vándorolt ’56 után. Egyik rezsimnek sem volt a kedveltje. A két világháború közti Magyarországé sem, aztán a Tiso vezette Szlovákiáé sem, ’56 után pedig a Kádár-rendszer kegyvesztettje lett, tehát nagyon hányatott sorsú értelmiségiről volt szó.

Térjünk át fő kutatási területedre, az 1940–1944 közötti magyar–román viszonyra, észak-erdélyi románok, dél-erdélyi magyarok sorsára. Két magyar monográfiád jelent meg erről, és egy angol változat – ez utóbbi melyik könyved eredményeire épül?

A 2011-es angol kötet két magyar nyelvű szöveg: a bécsi döntésről 2002-ben megjelent monográfia és a doktorim összevonása. Ez utóbbi, tehát a doktori kézirat – ahogy mondtad – később, 2013-ban megjelent magyarul is.

Közreadtad ugyanezen éveknek a dél-erdélyi magyarságra vonatkozó forrásait is, tehát e korszakról – egyelőre – te produkáltál a legtöbbet. Kezdve említett, 2002-es könyveddel.

Ez a könyv az 1939–1940-es magyar–román kapcsolatokról és a második bécsi döntésről szól. Tulajdonképpen a döntés diplomáciatörténeti előzményeit és diplomáciatörténetét dolgozza fel. Kisebbségtörténet ebben kevesebb van. De előtte, mint mondtam, a menekültkérdéssel foglalkoztam, ez irányú kutatásaim eredményeit a Regio című folyóiratban foglaltam össze 1999-ben.

Aztán, magától értetődően, jött a következő feladat, hogy a második bécsi döntés történetét tárjam föl – hiszen a magyar történettudomány ezt addig elhanyagolta. A román sokkal többet foglalkozott vele, bár nem sok köszönet van ebben – hiszen a történelem „a politika szolgálólánya” volt a Ceauşescu-rendszerben, s azt ideológiai fegyverként használta a nacionalista politika. A hetvenes évektől a hivatalos román történetírás egyik kedvelt témája az észak-erdélyi „horthysta-fasiszta terror” „gaztetteinek” leleplezése volt, a tárgyilagosság és a saját múlttal való szembenézés leghalványabb kísérlete nélkül. Van román történész, aki még ma is azt mondja: a második bécsi döntés horthysta-fasiszta döntés volt, s hogy a magyar hatóságok ’40–44 között tudatos népirtást hajtottak végre Észak-Erdély területén. „Számításaik” szerint több ezer ártatlan román lakost végeztek ki négy év alatt. Ez túlzás, finoman szólva.

Elvárható lenne, hogy magyar és román történészek tárgyilagos hangnemben vitázzanak egymással ezekről a kérdésekről, de mindeddig még nem került sor erre. Hát ez a téma izgatott, kíváncsi voltam, mi az igazság, és hogy miért nem foglalkozott ezzel a magyar történetírás. Bár Juhász Gyula már 1964-ben írt egy könyvet Teleki Pál külpolitikájáról – ő már akkor leírta s meggyőzően bizonyította, hogy a döntőbíráskodást a románok kérték. Igaz, Hitler saját kezűleg húzta meg a határt egy térképen Berchtesgadenben, augusztus 27-én. De 1940 nyarán a román hatalom képviselői kérték ezt. Miért? Nyilván nem azért, mert önként át akarták a szerintük ősi román terület egy részét adni a magyaroknak, hanem azért, mert kényszerhelyzetbe kerültek. A nemzetközi körülmények megváltoztak, Románia legfőbb támogatói közül Franciaország akkor, 1940 nyarán már nem létezett, Anglia élethalálharcot folytatott Németország ellen, a kisantant szétesett, Romániát három oldalról úgymond revizionista államok vették körül. A Szovjetunió Besszarábiát követelte, Bulgária Dél-Dobrudzsát, Magyarország Erdélyt vagy annak egy részét. Románia nemzetközileg elszigetelődött, és az 1940. júniusi szovjet ultimátumot követően, amelyben a szovjetek a román csapatok és közigazgatás Besszarábiából és Észak-Bukovinából való sürgős kivonulását követelték, Romániának egész egyszerűen a léte forgott veszélyben. Nem lehetett kizárni, hogy a szovjet csapatok nem állnak meg a Prutnál, hanem egészen Bukarestig vonulnak, s akkor Németország is beavatkozik, és feldarabolják Romániát. Nyilván a magyar kormány sem nézte volna tétlenül ezt a folyamatot. A román kormány ezért úgy gondolta, hogy elébe kell menni az eseményeknek, és a román közvélemény felé is jobban jönnek ki, ha Németország úgymond döntőbíráskodás útján intézi el ezt a kérdést, mert akkor vonhatják a vállukat, hogy ez egy diktátum volt.

Nagyon érzékletesen bemutatod, hogy amikor mind a két ország felismeri, hogy gyorsan meg kell pucolni a német táborból, keresni kezdik az esélyt a megegyezésre. Miért volt ez eleve lehetetlen?

Megint Erdély volt az, a területi kérdés, ami lehetetlenné tette a megegyezést. Hiszen a románoknak eltökélt céljuk volt, hogy visszaszerezzék az elvesztett „ősi román földet”. Tudni kell azt – ezt még a román történetírás sem hangsúlyozza, nagyon kevés műben jelenik meg –, hogy 1941. szeptember 15-én a román diplomácia nagy titokban Berlinben és Rómában gyakorlatilag felmondta a második bécsi döntést. Egy-egy diplomáciai jegyzékben a tengelyhatalmak kormányainak tudomására hozták, hogy a magyar hatóságok kirívó észak-erdélyi atrocitásai, tömeggyilkosságai ellentétben állnak a második bécsi döntés betűjével és szellemével. Tehát a magyarok megsértették a döntést, ezért a románok nem tartják azt a továbbiakban magukra nézve kötelezőnek. Ezt azonban nagyon gyengén kommunikálták, és maga az ötlet sem volt jó. Ha egyszer nem ismerek el valamit, akkor azon vagyok, hogy meghiúsítsak minden olyan szándékot, ami ennek – itt a bécsi döntésnek – a törvényesítésére, a továbbélésére, a helyzet normalizálására irányul. A román politika ezután csak abban lehetett érdekelt, hogy a bécsi döntés papíron se létezzen, semmilyen formában. Ezért hiúsultak meg a magyar közeledési szándékok, a helyzet normalizálására tett, például a határok véglegesítésére vonatkozó magyar kísérletek – hogy ne egy több kilométer széles sáv legyen a határ. Utaltam rá, hogy Hitler húzta meg a határt a térképen egy vastag kék ceruzával. A helyszínen határmegállapítás nem volt, így egész egyszerűen nem tudták, hol húzódik pontosan a határ. És ezért nem mentek bele a románok a menekültkérdés rendezésébe sem. Egyáltalán semmit nem akartak a bécsi döntés alapján rendezni, ellenérdekeltek voltak. Ugyanezért nem akartak a magyarokkal együtt kiugrani a háborúból. Maniu ugyan üzent Bethlen Istvánnak – és kapott ilyen üzenetet Kállay is –, hogy próbálják összehangolni a kiugrást. De szerény véleményem szerint ezek leginkább szondázások voltak, puhatolózások. Ki akarták ugrasztani a nyulat a bokorból. Talán arra is kíváncsiak voltak, hogy miként állnak a magyar kiugrási kísérletek. Mennyire komolyak, mennyire nem. Hol tartanak most a magyarok? De szerintem nem volt igazi román szándék az együttműködésre. És igazuk lett – mert ők kiugrottak egyedül, 1944. augusztus 23-án átálltak. Horthy Miklósnak viszont október 15-én ez nem sikerült.

Van-e román recepciója a könyveidnek? Azért is érdekel ez, mert az a titkos gyanúm, hogy a korszakkal foglalkozó magyar történészek jobban ismerik a kérdésre vonatkozó román forrásanyagot – te magad is rengeteg időt töltöttél bukaresti levéltárakban –, mint a románok a magyart. Tévedek?

Kutattak román történészek budapesti levéltárakban, kutatnak most is, de tudomásom szerint nem ebben a témában. Van azonban egy kiváló kolozsvári román történész, Ottmar Traşcă, aki ugyanolyan jól ismeri a magyar levéltári anyagot, mint én a románt, vagy talán még jobban. Ő valóban elfogulatlan, objektív szemléletű tudós. Ő is elismeri, hogy végső soron román kérésre történt a második bécsi döntés.

Beszéljünk még a „Törvényes” megszállás című, általad szerkesztett dokumentumkötetről. Nagy stábbal együtt dolgozva, a te szerkesztésedben közreadtatok több mint 200 dokumentumot a szovjet hadsereg 1944–1947 közötti magyarországi működéséről, a magyar társadalommal való viszonyáról, és arról, amit a szovjetek elkövettek itt. Ezt a könyvet méltánytalan támadások érték. Az egyik bírálódnak, Krausz Tamásnak nyomtatásban válaszoltál, tételesen bizonyítottad, hogy figyelmetlenül olvasott, hiszen amit számon kér az úgynevezett kritikájában, az ott van a könyvben. Később azt is lehetett olvasni, miután az egyik bíráló összekapcsolta nevedet Ungváry Krisztiánéval, hogy ti ezerszer cáfolt hazugságokat védtek, illetve próbáltok bizonyítani, és ehhez fel tudjátok használni a médiát is. Ez a polémia, gondolom, még nem ért véget. Hogyan lehet egyáltalán tagadni a levéltári dokumentumok hitelességét? Milyen alapon lehet a szakma botrányának nevezni egy ilyen hatalmas apparátussal előkészített könyvet? Úgy tudom, minden megyei levéltár a rendelkezésedre bocsátotta az ezzel kapcsolatos, eddig feldolgozott, legalábbis az eddig megtalált anyagot.

Ideológiai alapú támadás volt ez; a dokumentumok hitelességét Krausz Tamás sem vonta kétségbe. Ő személy szerint engem támadott, a szerkesztési elveimért és a terjedelmes bevezető tanulmány miatt.

Mint említettem, 2013 óta dolgozom a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában. Az egyik első munkahelyi feladatom az volt, hogy dolgozzam ki a tervezett dokumentumkötet koncepcióját, és kollégáimmal együtt lássunk neki a forrásfeltárásnak. Öt témakört állapítottunk meg, és mindegyikhez kértünk három-három dokumentumot a megyei levéltáraktól. Az Országos Levéltár irategyütteseiből is nagyon sok fontos dokumentum került elő. A munkatársaimmal együtt kutattunk egyéb levéltárakban is: a Fővárosi Levéltárban, a Hadtörténeti Levéltárban, egyházi gyűjteményekben. Az így összegyűlt több száz dokumentumból válogattunk ki végül 225-öt. Mint minden válogatás, nyilván ez is szubjektív. Ezt a kérdést – noha 25 év telt el a rendszerváltozás óta – szisztematikusan még nem dolgozták fel. Részkérdésekben születtek már dokumentumválogatások és monográfiák, de így összességében a szovjet csapatok magyarországi tevékenysége a bevonulásuktól a párizsi békeszerződés életbelépéséig még nem jelent meg egy kötetben. S ez nemcsak nagyon-nagyon fontos, hanem – amint a könyv kapcsán kialakult vitákból is látszik – máig érzékeny téma. Máig velünk élő történelem, nagyon sok magyarországi családot érintett. Sokan valóban felszabadulásként élték meg a szovjet csapatok bejövetelét, hiszen akár zsidó származásuk, akár baloldali nézeteik miatt, vagy azért, mert konzervatív, náciellenes eszméket vallottak, addig veszélyben volt az életük. Akinek viszont a szovjetek hurcolták el a hozzátartozóit, vagy őt magát vitték el málenkij robotra, meggyilkolták a rokonait, családja nőtagjait megerőszakolták, az máshogy látja azt, ami történt. Ezt a bevezetőben igyekeztem árnyaltan leírni.

Ért-e jogos bírálat is a könyvvel kapcsolatban?

A szakmai vitát mindig helyénvalónak tartom. Amit nem tartok helyesnek, az a személyeskedés. Ha megalapozott is a bírálat, akkor is elvárható, hogy tárgyilagos hangnemben vitázzunk egymással, hiszen nem a vitatkozó felek személye a fontos, hanem maga a vitatott probléma. Azt elfogadom, hogy nem mindenki látja úgy a kérdést, mint én. Lehet közelíteni egymáshoz az álláspontokat, vagy éppen lehet azt is mondani, hogy ebben és ebben a kérdésben sohasem fogunk egyetérteni.

Azt, hogy mik azok az állítólagos százszor cáfolt hazugságok, amiket ezek szerint te is terjesztenél a könyv révén, kifejtette valamelyik bírálód?

Igen. Például Krausz Tamás szerint goebbelsi propagandát folytatok akkor, amikor a Molotov–Ribbentrop-paktumról írok a bevezetőben. Én ugyanis úgy gondolom, ahhoz, hogy magát a szovjet csapatok bejövetelét vizsgáljuk, történelmi kontextusba kell helyezni a kérdést. Miért is jöttek be ide a szovjetek? Mit kerestek itt? Mi volt ennek az előzménye? Így nyúltam vissza a háború kitörését megelőző eseményekhez is. Krausz Tamás elsősorban azt kifogásolja, hogy a Szovjetunió felelősségét is felvetem a náci Németországgal kötött paktum és a második világháború kitörése kapcsán. Ez azonban olyan tény, amelyet kár letagadni. Ha pedig letagadjuk a tényeket, akkor Horváth Mihályt, a neves 19. századi magyar történetírót szabadon idézve, a fáradalmas kutatásnak vajmi csekély a gyümölcse.

L. Balogh Béni önálló kötetei: A magyar–román kapcsolatok 1939–1940-ben és a második bécsi döntés, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2002; The Second Vienna Award and the Hungarian−Romanian Relations 1940−1944, Boulder, CO: Social Science Monographs, 2011; Küzdelem Erdélyért. A magyar–román viszony és a kisebbségi kérdés 1940–1944 között, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2013.

L. Balogh Béni szerkesztett kötetei: Kötődések Erdélyhez. Tanulmányok, Alfadat-Press, Tatabánya, 1999; „Felszedek utamban minden fegyveres népet” (Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc Komárom és Esztergom vármegyékben), Kernstok Károly Művészeti Alapítvány, Tatabánya, 2003; Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 között, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2013; „Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944–1947 között, Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2015.

Filep Tamás Gusztáv

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket