„Egy történelem van, ahhoz kell a lehető legtöbb oldalról közel kerülni.” – interjú Frank Tiborral

Frank Tibor történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Amerikanisztika Tanszékének professzora, Angol-Amerikai Intézetének volt igazgatója, Amerikanisztika PhD programjának vezetője, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Életéről, pályájáról, kutatásairól és napjaink történelemszemléletéről Szőts Zoltán Oszkárral beszélgetett.


Frank Tibor

Újkor.hu: Hogyan lett Ön történész?

Frank Tibor: A múlt dokumentumai iránti érdeklődés már egész korán, általános iskolás korom végére kialakult bennem, elsőként híres muzsikusoktól, íróktól, tudósoktól származó családi levelek, dedikált könyvek alapján. Gimnazista koromra valóságos gyűjtőszenvedély lett belőle, s ez máig tart. Már akkor sikerült néhány olyan kézirathoz, főként jelentős írók leveleihez is hozzájutnom, ajándékként vagy olykor hihetetlenül olcsón, amelyek ma már komoly pénzért cserélnének gazdát egy-egy aukción. Nem is szólva a dedikált könyvekről. Máig megvannak akkor, antikváriumokban szerzett, dedikált Móricz- vagy Gárdonyi-köteteim. Nemcsak gyűjtöttem, hanem utána is néztem minden egyes könyvnek, kéziratnak, amit találtam. Ezt a fajta kutatói attitűdöt még a nagymamámtól tanultam. Arra nevelt, hogy ha valamit nem tudok, akkor azonnal nézzek utána. Még egy szál volt, ami fontosnak bizonyult. Wahrmann Mór, Magyarország első zsidó vallású parlamenti képviselője ükanyám testvére volt. Több, hozzá kapcsolódó irat fennmaradt, emléke gyerekkoromban még élénken élt a családi hagyományban is, jóval később könyvet is szerkesztettem róla (Honszeretet és felekezeti hűség: Wahrmann Mór 1831–1892, 2006). Ezekből összeállt egyfajta nagyon korai történészi érdeklődés. Harmadikos gimnazista koromban, a budai Várról írott pályamunkámmal történelemből megnyertem az országos középiskolai tanulmányi versenyt, majd negyedikben (egyedül írott munkámmal) a szakkörök versenyét, így – történelemből felvételi nélkül – bekerültem történelem-angol szakra.

Miért az angol lett a szakpárja?

Magánúton kilencéves koromtól tanultam angolt, egészen az egyetemi felvételig. A szomszédunkban egy egészen kitűnő angoltanárnő, Pere Margit lakott, aki kiscsoportos foglalkozásokat tartott. Több évig élt Angliában, és nemcsak a nyelvre tanított minket, hanem közvetítette az egész ottani kultúrát, ami nagyon megfogott. Az angol nyelv szeretetével, brit nevelési szokásaival, egész anglofil mentalitásával ismeretlen és vonzó világot jelenített meg. Emellett igen hosszan tanultam külön németül is (Schulek Jolán nénitől, kitűnő némettanáromtól ekkor ismertem meg a klasszikus német irodalmat és a gót betűs írásmódot, kézzel írott formában is), iskoláimban oroszul és latinul tanultam (latinul az egyetemen Gerics József történészprofesszortól is). Az egyetemre kerülést tehát hosszas gyerekkori készülődés előzte meg.

Milyen emlékei vannak az akkori ELTE-ről?

Csalódást jelentett az akkori egyetem. A történelem szak nagyon átpolitizált volt, sok, nem jelentékeny ember is tanított, akik nem keltették fel az érdeklődést, és nem adtak lényeges tudást. Persze volt néhány egészen kitűnő oktató is, mint például Hahn István, H. Balázs Éva, vagy Szabad György, akihez szorosan kötődtem, és aki szakdolgozati témavezetőm lett.

Hogyan lett egyetemi oktató?

Még csak negyedéves voltam, amikor tanárom, Zsigmond László tanszékvezető professzor magához hívott, és elmondta, hogy leadta a nevemet tudományos továbbképzési ösztöndíjra az Új- és Legújabbkori Egyetemes Történeti Tanszéken. Nagyon meg voltam illetődve, ez kétéves, kezdő munkahelyet jelentett. A következő évben végeztem és 1971 és 1973 között gyakornokként dolgoztam a tanszéken, ahol 1973-ban tanársegéd lettem. Szinte ugyanakkor azonban, még 1973-ban felajánlottak egy tudományos titkári állást az akkori MRT (rádió-tévé) Tömegkommunikációs Kutatóközpontjában, érdekes munkakörrel és az egyetemi 2400 Ft-nál 600 Ft-tal magasabb fizetéssel, amit családalapításkor nem utasíthattam vissza. Megkértem Zsigmond professzort, hogy félállásban a tanszéken maradhassak, ezt azonban felháborodottan elutasította. „Marad vagy megy”, volt a verdiktje és örökre megharagudott rám.

Már azt hittem, vége az egyetemi pályafutásomnak, de hirtelen egy máig emlékezetes dolog történt. A professzortól eljövet, teljesen véletlen szerencsémre, még a lépcsőházban, kedves és segítőkész angol nyelvész tanárnőmmel, Stephanides Károlynével találkoztam, aki megkérdezte, hogy vagyok. „Rosszul”, válaszoltam. Szíves tanácsára azon nyomban az Angol Tanszék akkor új vezetőjéhez, a számomra ismeretlen Báti Lászlóhoz fordultam, s ő rögtön befogadott. Attól kezdve tizenöt éven át brit történelmet tanítottam angol szakosoknak, angolul. Azóta is ott vagyok, azt beleértve, hogy 1988-tól Fulbright-ösztöndíjjal Amerikában tanítottam, s hogy a tanszékből 1990-ben kivált a mostani Amerikanisztika Tanszék, melyen immár huszonhét éve az amerikai történelem tanára vagyok. Mindez ma már nagyrészt csak régi és jószerivel érdektelen emlék, de nekem fontos, és jól illusztrálja, hogy min múlhat egy szakmai pálya, egy emberi sors.

Hogyan jutott ki Amerikába? Ez nem lehetett könnyű akkoriban.

Dolgozott Budapesten egy John Menzies nevű, kiváló fiatal amerikai diplomata, azóta nagykövet és egyetemi elnök, aki sorozatosan arra tett kísérletet, hogy kulturális kapcsolatokat létesítsen hivatali állomáshelyei és egykori amerikai egyetemei között. Összehozta az ELTE-t a Graceland College-dzsel (ez mára már egyetem) és a University of California, Santa Barbarával. Utóbbinál kialakult két Fulbright vendégoktatói hely, ahová tanárokat kerestek. Elsőként, 1984-ben a történész Jeszenszky Géza és az irodalmár Kodolányi Gyula ment ki, majd Oravecz Imre író, őt követte a szociálpszichológus Hunyady György, utána 1987 legvégén én, majd Michaletzky György matematikus. Közben véget ért a hidegháború, s az itthon és Közép-Kelet-Európában, a Szovjetunióban, Jugoszláviában, Csehszlovákiában bekövetkező roppant fordulatok nyomán Amerikában sokfelé igényelték a magyarázatot az események hátterére, történetére, jelentésére. Így tizennyolc amerikai államban jártam vendégelőadóként, miközben stabil kurzusaimat tartottam a UCSB-n és a UCLA-n, Los Angelesben is. Ezért jóval tovább maradhattam kint, mint az átlagos Fulbrightosok.


Frank Tibor a Századok 150 éves évfordulójára rendezett emlékülésen 2016. október 14-én. Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár / Lajos Ádám

Még valami odakötött. Santa Barbarában három éven át szerveztem egy nagy magyar kulturális fesztivált a 20. század eleji magyar kultúráról, Hungarian Spring 1991 címmel, ami nagyon nagy visszhangot váltott ki Kaliforniában. Komoly magyar-amerikai neveket (mint Kálmán Gábor, Szörényi Éva, Szathmáry Lajos, Andre de Toth,) sikerült felvonultatnunk, két hónapon keresztül magyar programokkal, magyar képzőművészekkel, hangversenyekkel, irodalommal, kiállításokkal, filmekkel — és magyar zászlókkal volt tele Santa Barbara. Védnökeink között olyan nevek szerepeltek, mint Solti György, Lamberto Gardelli, Kocsis Zoltán, Habsburg Ottó, Göncz Árpád, J. William Fulbright szenátor, ifjabb Bartók Béla, A. J. P. Taylor. Előadóink között olyan jelentőségű személyiségek is voltak, mint Yehudi Menuhin, aki ez alkalommal Doráti Antal kevéssé ismert Querela Pacis c. békeszimfóniáját vezényelte. 1990-91-re már véget ért Fulbright ösztöndíjam, úgyhogy megpályáztam egy rövid lejáratú, egy évre szóló állást viszonylag közel Santa Barbarához, a nevadai Renoban, hogy be tudjam fejezni a fesztivállal kapcsolatos szervező és szakmai munkámat. Így ott lehettem, amíg az véget ért.

Nem sokkal az után, hogy hazajött Amerikából, tanszékvezető lett, majd két évvel később intézetigazgató. Tudatosan vállalt vezetői szerepet?

1990-ben kollégáim úgy gondolták, hogy itt az ideje annak, hogy legyen amerikai szakcsoport is az egyetemünkön. Soros György anyagi támogatásával sikerült is ezt létrehozni. Kollégáim, Bollobás Enikő, Kodolányi Gyula és Kövecses Zoltán engem szerettek volna negyediknek, történésznek. Felhívtak telefonon, és megbeszéltük, hogy miután hazajövök, bekapcsolódom a munkába, és amerikai történelmet fogok tanítani. Valamivel később, már 1991-ben Kövecses Zoltán újra felhívott, hogy legyek én a tanszékvezető, mert át szeretné adni a stafétát. Erre azt válaszoltam, hogy mivel közel négy évig nem voltam itthon, nem lenne szerencsés, ha egyből átvenném a vezetői pozíciót, hiszen sokat változtak a viszonyok ennyi idő alatt, a rendszerváltás folyamatában. Megállapodtunk, hogy előbb a helyettese leszek egy évig, és utána veszem át a szerepét ténylegesen is. Ez is történt, 1992-től 1994-ig én voltam a tanszékvezető. Az akkori rektorhelyettes, majd később rektor, Szabó Miklós régészprofesszor magához kéretett, és elmondta, hogy a tanszéki rendszerrel nem elégedett. Intézetesíteni akarja a kart is, illetve az egész egyetemet. Arra kért, hogy vegyem kézbe az Angol-Amerikai Intézet felállítását mint leendő igazgató. Igent mondtam, 1994-ben megszerveztem az intézetet, majd 2001-ig vezettem. Ekkor Amerikába, a Columbia egyetemre hívtak meg tanítani, majd utána Németországban Humboldt-díjjal tüntettek ki, s ennek révén egy évre, 2003-04-ben Berlinbe mehettem kutatni. Miután hazajöttem, 2006-ban visszakaptam intézetigazgatói megbízatásomat, amiről 2014-ben köszöntem le, mert elértem a 65 éves korhatárt.

Magasabb megbízásra nem vágyott?

Azt tapasztaltam, hogy az intézetigazgatói az utolsó szint fölfelé, ami mellett még lehet komoly tudományos munkát végezni. Ha az ember magasabbra megy, dékánhelyettes, dékán, rektorhelyettes, rektor lesz, abba ez már nagyon nehezen fér bele. Rendkívül fárasztó, szerteágazó és időigényes megbízások ezek, roppant felelősséggel. Én őszinte örömmel végeztem nagy intézetünk igazgatását, mert részt vehettem egy nagyon elhanyagolt diszciplína intézményes kibontakozásában, az angolszász világ fontosságához méltó budapesti felsőoktatási és tudományos képviselet kialakításában. Szerettem szakjaink és kollégáim problémáival foglalkozni, s ezen keresztül némi befolyásom is kialakult a kar és az egyetem ügyeire is. És ami a legfontosabb: jutott időm tényleges szakmai munkámra is.

Elvégzett szakjaiból egyenesen adódott, hogy angol, illetve amerikai történelemmel kezdjen el foglalkozni?

A két tárgyamat, a történelmet és az angolt nagyon tudatosan kapcsoltam össze már szakdolgozati témaválasztásomkor, amikor a Magyarországról az angol közgondolkodásban élő képet vizsgáltam a kiegyezés korában. Harmadéves koromban kezdtem ezzel foglalkozni, Szabad György témavezetése mellett. Két évet dolgoztam rajta, főleg sajtóanyagot vizsgálva, ami aztán 1976-ban angol nyelvű könyv formájában, egyetemi kiadványként meg is jelent (The British Image of Hungary, 1865–1870). Most tervezem egyébként magyar kiadását a kiegyezés idei, 150. évfordulójára. A témát tovább vittem gyakornokként, akkor már levéltári állagokat is kutatva, s ez a munka számos cikkemnek és a könyv egy későbbi, amerikai, alaposan kibővített kiadásának lett alapja (Picturing Austria-Hungary: The British Perception of the Habsburg Monarchy 1865–1870, 2005).

Egyébként is jellemző, hogy sohasem zárom le véglegesen a témáimat, hanem mindegyikhez tovább gyűjtöm az anyagot, és továbbgondolom következtetéseimet, s ha tehetem, újabb kiadásban tovább építem őket. Mindig vállaltam forrásközlési munkálatokat is, máig szeretem a szöveggondozást, és tudom, mennyire fontos feladat a külföldi, illetve az idegen nyelvű szövegek magyar nyelvű kiadása. Számomra legérdekesebb ilyen természetű munkám John F. Montgomery budapesti amerikai követ bizalmas feljegyzéseinek közreadása volt, ez három nyelven is megjelent (Roosevelt követe Budapesten. John F. Montgomery bizalmas politikai beszélgetései 1934–1941, 2002).

Nehéz volt ezzel a témával foglalkozni itthon akkoriban?

Gyakorlati nehézségek voltak. Minthogy komputer, internet, Google, okostelefon még nem volt, nehéz volt összeszedni a forrásokat, illetve kijutni azokba az országokba, ahol potenciálisan kutatni lehetett. Maradt az akkor még ingyenes könyvtárközi kölcsönzés és a baráti kapcsolatokon keresztüli folyóiratcikk-másolat-beszerzés. Politikai ellenszél nem volt, igazából senkit sem érdekelt, hogy mit írok erről a témáról. Az egyetemes történelem nálunk sajnos mindig háttérbe szorult, s szorul még ma is a magyar mögött, ha ez sok szempontból érthető és bizonyos mértékig természetes is. De tudnunk kell, hogy a magyar történelem mindig a világtörténelem színpadán, annak fordulataihoz igazodva ment előre. Én igyekeztem rendre olyan témákat választani, ahol a hazai történelem nagyon erősen érintkezett a világgal, a magyar történelem az egyetemessel.

Második nagyobb témámnál – amire egyébként véletlenül bukkantam – már mást érzékeltem. Találtam egy könyvet az Egyetemi Könyvtárban, amelyet az angol történelmi társulat (Royal Historical Society) adott ki, fennállásának századik évfordulójára. A Századok szerkesztője, Pamlényi Ervin recenziót kért tőlem a kötetről, hiszen a Magyar Történelmi Társulat lapjaként ez odatartozott. Elkezdtem szisztematikusan átnézni a kis kötetet, és leltem benne egy utalást egy Zerffi nevű történészre. Ilyen írásmódú név nincsen angolul, csak magyarul, úgyhogy rögtön utánanéztem, ki lehet ez. Az itthon elérhető lexikonokból s a szakirodalomból annyi derült ki, hogy Zerffi Gusztáv egy Petőfit támadó újságíró volt, aki részt vett az 1848–49-es forradalomban, és emiatt utána emigrálnia kellett. Néhány évvel később, amikor egy hónapos nyári levéltári ösztöndíjjal 1972-ben Bécsben jártam, megnéztem, hogy található-e róla ott valamilyen levéltári anyag. A Haus-, Hof- und Staatsarchivban, sok kutatói szerencsével kiderült, hogy Zerffi valószínűleg mindjárt 1849-ben, de 1850-ben biztosan beállt osztrák titkosügynöknek. A Kossuth-emigrációval Szerbián keresztül Törökországba ment, majd Franciaországon át Londonba, ahol végleg le is telepedett. 1865-ig közel kétezer (!) titkosügynöki jelentést küldött Bécsbe. Igen hatékonyan dolgozott, rendkívül aktív ügynök volt, aki igyekezett felszítani az emigráció torzsalkodásait és megfigyelni, jelenteni, hogy mi történik. 1892-ben bekövetkezett haláláig élt Londonban. 1865 után, az ügynöki szerepkörből elbocsájtva történész lett, amihez egyébként kétségkívül volt tehetsége. Ismeretterjesztő könyveket és pamfleteket írt, főiskolán tanított, később az angol történelmi társulat tanácsának elnöke lett. Ismert történészként hunyt el, a londoni Times is búcsúztatta. Zerffi Gusztáv tehát komoly metamorfózisokon esett át, fordulatos életét fontos témának láttam. Róla írtam kandidátusi értekezésemet, amely 1985-ben könyvalakban is megjelent az Akadémiai Kiadónál (Egy emigráns alakváltásai: Zerfffi Gusztáv pályaképe 1820–1892).

A titkosügynökök kérdésével Magyarországon nem volt szokás és talán tanácsos se igen foglalkozni, és talán ezzel is összefügg, hogy a munkámat sokan észrevették. Érződött, hogy ez a kortársi titkosrendőrségről is szól, csak kódolt formában. Van a könyvből olyan, antikváriumban talált példányom is, amelyikbe valaki ceruzával beírta, hogy az ott szereplő nevek kiknek feleltek meg a Kádár-korszakban. A munka egészen rendkívüli érdeklődést váltott ki. Sükösd Mihály regényt írt ennek alapján, amit nekem ajánlott, hosszan írtak róla a lapok, a könyvem alapján filmet is terveztek, máig igen sokan hivatkoztak rá. A könyvet japánra is lefordították, mivel Zerffi The Science of History című könyvét magas japán felkérésre írta annak idején. Könyvem később angolul és németül is napvilágot látott, nemzetközi visszhangot váltott ki. Elsősorban, úgy gondolom, azért, mert látleletet adott a Habsburg titkosrendőrség és talán minden titkosrendőrség szervezetéről, működéséről, belvilágáról. Idehaza állásfoglalás volt az akkori magyarországi viszonyok ellenében.

Zerffin dolgozván az Országos Levéltárban ráadásul találtam egy Zerffinek küldött, ismeretlen Marx-levelet is. Írt erről a londoni Times is. A Marx-témát továbbvittem, született belőle egy kis könyvem is, Marx és Kossuth címmel (1985).

Nem sokkal ezután ment ki Amerikába. Itt milyen kutatásokat folytatott?

1990-ben jelent meg az Indiana University Pressnél az A History of Hungary (Magyarország története) című kötet, amelyet Sugár Péterrel és Hanák Péterrel közösen szerkesztettünk. A könyv elsősorban a magyar származású amerikai történész, Sugár Péter, azaz Peter F. Sugar seattle-i balkanológus professzor érdeme volt, aki 1984-ben öt hónapos ösztöndíjjal jött Magyarországra, és akkor kezdett dolgozni ezen a könyvön, amelynek fejezeteit magyar és amerikai történészek felváltva írták. A magyar történészek munkáit Sugár professzor fordította angolra, és elsősorban az ő szerkesztőmunkáját dicsérte a kötet tartalmi és nyelvi egysége. Ilyen magyar-amerikai együttműködés azelőtt nem volt lehetséges. A vállalkozás minden tekintetben jól jelezte, hogy a Kádár-korszak a vége felé tart.

Amíg Amerikában voltam, nem sokat tudtam írni. Az időt inkább anyaggyűjtésre használtam: negyvenöt amerikai levéltárban dolgoztam, a két világháború közötti magyar emigráció iratait keresve. Ebből lettem később akadémiai doktor, és az erre épülő könyv 2009-ben megjelent angolul (Double Exile: Migrations of Jewish-Hungarian Professionals through Germany to the United States, 1919-1945 címen) egy nagy, migrációs könyvsorozatban, Oxfordban és utána két kiadásban is a Gondolat Kiadónál magyarul is (Kettős kivándorlás: Budapest – Berlin – New York 1919–1945, 20121, 20152).

A két gyors egymás utáni kiadás azt mutatja, hogy ez sikeres könyv.

Úgy érzem. Sokan hivatkoznak már rá mint modellre is, migrációs képletemet Kanadában például alkalmazták afrikai népmozgásokra is. Erre nagyon büszke vagyok. Az elméletnek az a lényege, hogy 1919 után jellemzően kettős kivándorlás történt Magyarországról: a vándorok először a weimari Németországba mentek, majd, amikor Hitler átvette a hatalmat, tovább költöztek, döntően Amerikába. Ez látszólag nagyon egyszerű, de én sok egyéni pálya összegzésekor úgy láttam, hogy ez egy általános mechanizmus, tipikus migrációs mozgásforma volt. A Monarchia Magyarországán a középosztályban igen sokan jól tudtak németül, és a weimari Németország az 1920-as években a világ egyik vezető tudományos és művészeti hatalmaként ideális úticélnak számított. Kiváló emberek dolgoztak ott együtt, fizikusok, kémikusok, matematikusok, filmesek, zenészek. Hitler hatalomra kerülése lezárt egy csomó németországi életpályát, részben ‒ sok esetben ‒ a zsidó származás, részben a baloldaliság miatt. Utána az Egyesült Államok lett a célpont, bár néha – az amerikai kvótatörvények miatt – csak több lépcsőben sikerült odajutni.

Hogyan állt össze a kötet anyaga?

Általánosan nézve mindig nagyon fontosnak tartottam az intenzív levéltári kutatást, minden munkám ezen az alapon születik. Tehát nem valamilyen elmélethez keresek azt alátámasztó forrásokat, hanem éppen fordítva, a forrásokból vonom le a következtetéseimet és alakítom ki a teóriámat, bármiről legyen is szó. Jelen kötet kapcsán rengeteget kellett utaznom, hogy a legtöbb olyan levéltárat meg tudjam látogatni, ahol akkori tudomásom szerint volt valamilyen magyar származású tudóstól vagy művésztől hagyaték. Messze nem is írtam meg még mindent, amit megnéztem. Sok ezer számra fekszenek otthon a másolatok, amelyeket szeretnék feldolgozni, ha lesz rá még időm.

Mostanában elvárás, hogy ne csak magyar, hanem idegen nyelven is publikáljanak a kutatók. Önnek ez természetes volt, nyelvi ismereteiből és kutatási területeiből fakadóan. Ön szerint milyen lehetőségei vannak azoknak erre, akik speciálisan magyarországi témát kutatnak?

Őszintén szólva nem sok lehetőségük van. Az angol nyelvű világban nem nagyon érdekes, hogy Magyarországon mi történt. Vannak persze könyvek, amelyek Magyarországról szólnak. Nemrég mutattuk be Sir Bryan Cartledge volt budapesti angol nagykövet teljes Magyarország-történetének új magyar kiadását. Számos más Magyarország-történet is létezik, csak angolul több mint harminc országtörténeti könyvet lehet fellelni a könyvtárakban. De részletkérdések feldolgozását már nem vagy ritkán, hacsak nincs valamilyen speciális angol vagy amerikai vonzatuk. Például Kossuth reformkori publicisztikájának feldolgozása angolul nem lenne széleskörűen sikeres vállalkozás, de talán amerikai beszédeinek összegyűjtött kiadása iránt volna nemzetközi érdeklődés. Ez egyébként régi tervem. Kossuth nyolc hónap alatt hatszáz beszédet mondott az Egyesült Államokban, ebből viszont csak huszonöt maradt meg viszonylag könnyen megtalálható formában, és azok is szétszórtan. Erre is építve lehetne írni egy amerikai kiadású, új Kossuth-életrajzot. Abból kell kiindulni tehát, hogy mi érdekli Amerikát (illetve a mindenkori külföldi olvasót), és olyan témát kell keresni, illetve a magyar történelmet a szerint megközelíteni. A másik lehetőség az, hogy a magyar múltat régiótörténeti munkákba ágyazzuk be, mert Kelet-Közép-Európa mint térség iránt valamelyest érdeklődnek az amerikaiak. Ha az embernek szerencséje van, be tud kapcsolódni valamilyen összehasonlító, nemzetközi kutatásba. Az utóbbi években például készült egy nagy európai historiográfiai sorozat a nemzeti történelmek komparatív historiográfiájáról, nyolc kötetben, Writing the Nation címmel, egyik kötetének (Disputed Territories and Shared Pasts: Overlapping National Histories in Modern Europe) a lipcsei Frank Hadlerrel együtt szerkesztője voltam, megírásában vagy kétszázan vettünk részt. Ez módot adott arra, hogy egy-egy (legalább részben) magyar témát is exponáljunk, nemzetközi keretbe helyezzünk. Valamely magyar részlettéma tőlünk direkt módon exportálva viszont nemigen fog működni.

Folyóiratcikkekkel sem könnyebb a helyzet?

Ma már talán könnyebb, de ezeket úgy kell megírni, hogy egy angol anyanyelvű olvasó szívesen olvassa. Ha a fordításban nem megfelelőek a terminus technicusok, ha a magyar vonatkozások nincsenek összekapcsolva a célország illetve -nyelvterület ott jól ismert tényeivel, akkor angol vagy amerikai ember nem fogja megérteni, hogy a szerző mit akart mondani. A legtöbb régebbi magyar munka gyenge angol fordításban, anyanyelvi lektor által ellenőrizetlenül jelent meg. Vannak olyan ötletek persze, amelyek a nyelvi burkon lyukat ütve is meg tudnak jelenni, mert olyan újszerűek, olyan értékesek. Szűcs Jenő nevezetes három-régió-teóriája például annak ellenére is nagy nemzetközi siker volt, hogy rossz fordításokban jelent meg. A másik probléma, hogy a magyar szerzők ritkán helyezik tágabb, egyetemes keretbe a mondandójukat, pedig a nélkül az nem lesz érthető egy külföldi számára. Szerencsére a fiatalok ezt egyre inkább érzik és értik. Aki elég tehetséges, tud olyan témát találni, amelyik beleillik valamilyen szélesebb európai társadalom- vagy kultúrtörténetbe. Például Mátyás királyon keresztül az európai reneszánsz kérdéskörét, Bartók Béla révén a modern zene egészét meg lehet világítani, s a magyar szál nemzetközileg is érdekessé válik minden olyan egyetemes történeti keretben, ahol Magyarország is szerepet játszott – így például a nagy háborúkban és békékben, a tudomány és a művészetek történetében, a migráció és a gazdaság történeti világában.

Magyarországon is komoly érdeklődés van más országok története iránt. Nemrég jelent meg Az orosz birodalom születései. Magyar kutatók tanulmányai az orosz történelemről című kötet az Ön szerkesztésében.

A kötet a birodalomépítéseket tárgyaló sorozatomban, a Gondolat Kiadónál most jelent meg. Volt e sorozatban korábban angol, amerikai és német tárgyú kötetem, most az Oroszországot tárgyaló került sorra. Húsz munkatársat vontam be ebbe a kötetbe is, a korábbiakkal együtt összesen mintegy nyolcvan volt már e sorozat kapcsán. Az érdeklődésem tehát továbbra is egyetemes történeti, ahogy egyetemi pályám kezdetétől az volt. Jó volt összeállítani ezeket a köteteket, magam is írtam mindegyikbe egy-egy tanulmányt. Ettől még nem váltam persze a német vagy az orosz történelem specialistájává, de azzal, hogy megszerkesztettem e könyveket, jobban megismertem ezeket a világokat is.

Említette, hogy rengeteg anyaga van félretéve, amivel még szeretne foglalkozni. Mik a legközelebbi kutatási tervei?

Több könyvön dolgozom most. Egyrészt különböző folyóiratokban, tanulmánykötetekben szétszórt tanulmányaimat szeretném megjelentetni egységesen szerkesztett könyvekben. Másrészt új témán is dolgozom, mégpedig a politika és a zenei élet összefüggésein, a Monarchia korabeli szalonok világán, részben magyar anyagon, részben komparatív módon, osztrák és más külföldi összehasonlítások révén lépve ki itthonról. Az otthoni zenélés, a házimuzsika, a zenei szalon különösen fontos volt a hanglemezgyártás, s általában az elektromosság felfedezése és felhasználása előtt. Az emberek nem megvették, hanem maguk állították elő a zenéjüket. Ezek társas események, összejöveteli formák voltak, s egyszersmind a közéleti, a politikai élet színterei is. Olyan embereket hívtak meg beszélgetőtársnak, akik esetenként fontos politikai szerepet is játszottak. Ekkoriban még majdnem mindenki tudott valamilyen szinten zenélni, nők és férfiak egyaránt. (Még én is hosszú éveken át tanultam zongorázni.)

A téma családi indíttatású, mert dédnagyanyám a maga idején nagyon ismert kamara-zongoraművésznő volt. Összegyűjtötte minden olyan hangverseny programját, amelyen játszott, és ezek összes kritikáit is. Bécsben, Liszt Ferenc tanítványainál tanult, ott kezdett koncertezni, majd ezt Pesten hosszabban, harminc éven át folytatta. Igen jó viszonyban volt Hubay Jenővel, Popper Dáviddal, Liszt Ferenc budapesti körével és a kor budapesti és nemzetközi zenei életének sok jelentős szereplőjével. Ugyancsak zongorista nagymamám, Bartók és Dohnányi tanítványa minderről sokat tudott és hitelesen mesélt. Az ő jó barátja volt Molnár Antal zenetörténész, aki nagyon szerette a dédszüleimet, és könyveiben visszatérően írt dédnagymamámról is. A családi forrásanyagokat alapos levéltári kutatással egészítettem ki. Tehát két következő könyvem közül az egyik a dédnagyanyámról és az ő zenei köréről szól, a másik pedig a zenei és művészeti szalonokról általában, tőle függetlenül. Hangsúlyozom, hogy az elektromos – és persze még inkább az elektronikus – zenehallgatási formák előtti időszakról van szó, amikor a zenei élményt általában még a saját „készítésű” muzsika jelentette.

Nem kutatási terveim része, de mostanában sokat dolgozom a Századok egymást követő számain és a lap korszerűsítésén, miután közel két éve e rendkívül fontos szakmai folyóirat főszerkesztője lettem.


Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár / Lajos Ádám

Ha már az elektronikus hordozókról esik szó, manapság a vizualitás és konkrétan a filmek egyre fontosabbá válnak. Ön hogyan viszonyul a történelmi játékfilmekhez?

A játékfilmeknek saját szabályaik vannak, amelyeket a történész nemigen befolyásolhat. A filmes általában nem a szerint dolgozik, amit a történész szakmailag hitelesnek gondol, hanem saját művészi elképzelését akarja megvalósítani. Ennek egy ponton túl nem sok köze van ahhoz, ami a valóságban tényleg megtörtént. A néző viszont nem egy „megzenésített” történelemkönyvre vár, hanem egy jó estére, egy jó élményre, egy filmművész víziójára. Ha a filmes meg is nézi a kérdés szakirodalmát, beszél is szakértőkkel, egy idő után akkor is más pályán mozog. Az ilyen filmeknek egyaránt van haszna, de van kára is, hiszen nem a valódi történelem ismerszik meg belőlük. Egy példa erre Szabó István Napfény íze című filmje, ahol egybedolgozták egymillió magyar zsidó történetét három felvonásban. Ez a valóságban nem egyetlen történet volt. A magyar zsidó nagyvállalkozók unokáiból nem lettek ávósok, azok más rétegből kerültek ki. Weisz Manfrédot, Petschauer Attilát és Péter Gábort azon az alapon összedolgozni, hogy zsidók voltak, az olyan, mint mondjuk Luther Mártont, Pázmány Pétert és Lenint azon az alapon, hogy keresztények. Ezt én nem tartom jónak, mert azt sugallja, hogy a magyar zsidóság egészének életében volt egy felívelés, aztán egy lehajlás és a végén a szörnyű rákosizmus, ami így, ilyen egyszerűen nem igaz. A magyar zsidóság sokkal tagoltabb, társadalmilag rétegzettebb, kulturálisan, mentalitásában nagyon sokféle (volt). Persze műfajidegen lenne, ha egy film megpróbálna a történelmi szakkönyvek módszereivel „lábjegyzetelni”.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy a képi világ különösen fontos a mai fiatal generációnak, amelynek vizuális igényeit ma nagyon kiszolgálják, talán túlzottan is. A vizualitás lehetőségeinek keresése lassan kezd fontosabbá válni a tényleges történelemnél és a létező történelemkönyveknél, ami ebben a formában veszélyes, hiszen nem mindenkinek vannak meg azok a háttérismeretei, amelyek segítenének a látottakat a helyükre tenni. Az is nagy probléma, hogy ma már sokan nem egy valami módon kanonizált történelem megismerésére törekszenek. Helyette történelmek vannak, plurális látásmódok, a filmre is mondhatja a rendező, hogy az az ő saját víziója a történelemről. Ettől kezdve nem mondhatjuk azt, hogy az csak egy film, mert hiszen az is egy fontos nézet, s esetenként nagyobb a hatása, mint megannyi egyetemi kurzusnak vagy tudományos munkának. Én mégis úgy gondolom, hogy egy történelem van, amely ugyan ezerarcú, s ehhez az ezerarcú egyhez kellene a lehető legközelebb kerülni. Lehet és kell beszélni értelmezésekről, történelmekről, szubjektív olvasatokról, de azért mégiscsak van az egésznek egy magja, foglalata, mégpedig mindaz együttvéve és együtt nézve, ami megtörtént. E pluribus unum (A sokból egy), mondhatnánk kissé adaptálva az Egyesült Államok jelmondatát. Ennek a megismerését a film jól is szolgálhatja.


Frank Tibor a Századok 150 éves évfordulójára rendezett emlékülésen 2016. október 14-én. Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár / Lajos Ádám

Van mégis olyan történelmi film, amit jónak tart?

Várkonyi Zoltán 1848-as filmjeit nagyon szerettem. Szép filmek, bár nem annyira a történelmet dolgozzák fel, mint inkább Jókait, aki regényeivel már maga is fikcióvá dolgozta át, némiképpen fiktívvé tette a magyar történelmet. És persze Várkonyi Zoltánt is megmutatják ezek a filmek. Voltaképpen vegyes érzelmekkel nézem az ilyen filmeket mindig. Ha ismerem a témát, akkor nagyon érdekel, mit csinált belőle a filmes, ha pedig nem, akkor a történetre figyelek. De féltem a szaktörténelmet az interpretációk lehető sokféleségétől. Az egyes olvasatok egyszerre gazdagítják is a történeti képet és alá is ássák a feltételezett egész hitelét.

Ezzel eljutunk a posztmodern, narratív történetírással kapcsolatos vitákig.

Igen, a film ennek egy változata. Veszélyes, ha elkezdünk egységes narratíváról beszélni. Egy-egy verzió kiemelése, túlhangsúlyozása viszont kockára teheti az egész szakma hitelességét. Mindig van még egy nézőpont.

A film felerősíti a történészszakma eltávolodását az olvasóktól?

Nem feltétlenül. Voltak és vannak kitűnő történelmi filmek, gazdag és megbízható történelemképpel. A történész minden esetre azon és azért dolgozzék, hogy olvasói, hallgatói, nézői számára minél teljesebben tudja megjeleníteni egy korszak, egy esemény, egy személyiség, egy gondolat sokszor ellentmondásos képét, lényegét, üzenetét. A mai történetírók között, Magyarországon is, egyre többen törekednek erre, a mai magyar történetírás nagyon sokszínű, eredményes és lendületben van. Ez bíztató jel szakmánk hazai jövőjére nézve.

Szőts Zoltán Oszkár

Kapcsolódó cikkek:

Levéltárak és egyetemtörténetek – interjú Szögi Lászlóval

„Nem létezik abszolút igazság” – interjú Erdődy Gáborral

„Egy történésznek nem lehetnek illúziói” – interjú Kövér Györggyel

„Ha az ember férfiszakmát választ nőként…” – interjú Ring Évával

A vad, durva barbároktól Európa védőbástyájáig – interjú Csukovits Enikővel

 

Rovatok: